Zsolt Péter

Online hippik
Apolitikus online-csoportkommunikációs ifjúságkultúra

 

Van-e a politikának jövője, ha az ifjúság elfordul a politikai elittől, elidegenedik vezetőitől? Tudják-e a politikusok, hogy milyen kommunikációs módokon érintkeznek egymással azok a fiatalok, akik nem atomizáltak, csak épp az új technológiák rejtőzködési lehetőségeivel élve passzivitásba burkolózva tiltakoznak? Az általunk “online-hippiknek” nevezett közösség a mai ifjúságkultúra ideáltípusú jelensége, sokban hasonlítanak a hajdani hippikre, két lényeges vonásban azonban különböznek: nem képviselnek ellenkultúrát, és láthatatlanok.

Negyven évesen olyan generációhoz tartozok, amelyik tinédzserként teljesen apolitikus volt, viszont igen motiváltnak mutatkozott a művészetekben és a tudományokban. A hatalom iránt nem érzett vonzódást, de még csak féltékenységet sem, és gyűlöletet is csak néhány pánk. Inkább a közöny és a lenézés határozta meg a hatalomhoz való viszonyát, és ez a generáció mégis politikusgenerációvá vált. Jelenleg közügyek iránt érdeklődik, Magyarországon mindkét nagy pártban politikát csinál, vagy a médiában irogat, mint magam is.

Nem szükséges tehát a vészharangot kongatni, amikor egy pillanatfelvétellel a mostani helyzetet próbáljuk megragadni, és a mostani fiatal generációkat próbáljuk leírni, viszont a mi esetünkben a nagy fordulatot a rendszerváltás okozta, és mivel jó esetben egy csendes demokratikus fejlődés előtt állunk, hasonló motivációkra nem számíthatunk. A mostani politikai motiválatlanság jelei tehát valószínűleg messzebbre mutatnak, érdemes ezeket tehát komolyan venni.


A fiatalok nem csupán életkoruk okán nem érdeklődnek a politika iránt, hanem mert látják, hogy ez miről szól, mire képes, így hát vele szembeni közönyük nem egy megváltoztathatatlan státus quoval szembeni közöny, hanem egy színvonaltalanságra adott adekvát válasz. [1]

Érdeklődésüket nem a tudomány vagy a művészetek irányába fordítják, és többségüket nem vonzza úgy az intellektuális kaland, ezért aztán kétszeresen sem motiváltak. Sem a közügyek, sem a tiszta tudományok nem keltik fel úgy az érdeklődésüket, mint a megelőző generációkét. Tekintve, hogy a felsőoktatás e két irányba igyekszik újratermelni a társadalmat [2], az egymást követő generációknál évről-évre érezhető, hogy kommunikáció során nő a távolság a küldő és a befogadó között. A befogadó diákok egyre megadóbban és apatikusabban tűrik azt a sok fölösleges információt, amit elvileg meg kellene tanulniuk [3].

Oktatóként a saját bőrömön is tapasztalt jelenségnek több okát is látom, a szélesebb felsőoktatásba jutástól kezdve a menthetetlen öregedésemig, de mégis, azt hiszem a szociológiai és a szubjektív tényezők mellett, az a bizonyos politika is ludas a dologban, legalábbis ami a közügyeket illeti. Amikor számomra izgalmas mai társadalmi kérdések, játékos gondolatok, hipotézisek felvetésére nyílik mód, a kaland szele meg sem legyinti a hallgatóságot. Hosszabb, egyre hosszabb bevezetők szükségesek ahhoz, hogy bevonódjanak.

Néhány éve még - a rendszerváltást követő 10-12 évig - a politikai szekértáborok alapján oszlott meg a fiatalság jelentős része is, és ezen keresztül el lehetett érni, hogy felizzanak az agyak, és el kezdjenek pörögni a fogaskerekek. Mostanra azonban, mikorra a politikai elitek itt Magyarországon körbeverték egymást, a pártok és velük együtt az alternatívák is minimálisra csökkentek, a politikai ideológiai oldalról történő elemzések is erejüket vesztették.

Az ifjúság jól jövedelmező háttérszerepekre vágyik. Szeretne biztos lenni abban, hogy amit csinál, azt jól csinálja, szeretné, he ez nem volna túl bonyolult, és nem igényelne túl sok kreativitást, és szeretné, ha mindezért igen jól meg is fizetnék. Az aspirációk meglehetősen magasak [4]. Hajlandó arra, hogy nagyon sokat dolgozzon, hogy még éjjel is a számítógépe elé üljön, és megfogalmazza a szövegeket, összehívjon, és megszervezzen még néhány meetinget. Alapjában véve azonban nem hisz magában, kockázatkerülő, és nem gondolja azt, hogy lenne olyan elv, amelyért érdemes volna szenvedni és nélkülözni.

Élményekre és boldogságra mindenkinek szüksége van, de ezeket az élményeket nem egy életkísérlettel próbálja meg megszerezni. Az ellenkultúrák még bármelyike (pl. hippik, pánkok, csövesek stb.), de még a szocializmusban az értelmiség is (pl. a költők) egész életüket egy kísérletnek szánták. Hivatás helyett ma egy adott terület szakemberévé igyekeznek válni a fiatalok, különösebb érzelmi kötődésre azonban nincs módjuk, hiszen maholnap valószínűleg szakmát is kell váltaniuk. A boldogságkeresés élménykeresések vásárává alakul. Rövid kalanddá például a hajléktalanok között, vagy a határokon kívüli közösségekben, vagy az extrém sportokban, sőt, még a megvásárolható számítógépes játékok is például azt hirdetik, hogy velük átélhetővé válik az Öböl-háború [5].

A fiatalok emellett erős virtuális közösségek építésében élik ki magukat. Nem szubkultúrákat hoznak létre, mert mindez még annál is töredezettebb, és például, ha egy fiatal tartozik egy szubkultúrához, nem tud ugyanakkor egy másikhoz is tartozni. A szubkultúrákban még a kizáró tendenciák hozzák létre a közösséget. A mai közösségek belesimulnak a fogyasztói civilizációba, a közösségek tagjai pedig láthatatlanok a társadalom egésze számára. A kommunikáció vizuális szimbolikus üzenetei eltűntek. A fiatalok számára pedig a divat a tömegkultúra által nyújtott katalógus, melyekből ki kell választani a nekik való egyedit, nem pedig életforma (komplexitás redukció), melyhez tartozhatnak.

Az új közösségek létrejöttüket egy-egy központi szereplőnek köszönhetik, akik nem feltétlenül a legjobb tanulók. Alkatilag még csak nem is kell extrovertáltaknak lenniük. Egy ellenkultúrára épülő közegben nem számítanának, mellékesek volnának, de nem is olyan pótcselekvő személyiségek, mint amilyennek a korábbi információs társadalomról szóló teoretikusok elképzelték a virtuális társadalmat [6].

Fiatalok körében végzett kérdezősködéseim nyomán ugyan találtam a hálózati csomópontok központi diákjai közül kitűnő tanulót, és magába forduló megszólalni sem tudót, mégis, a legfontosabb észrevétel e tárgyban talán az lehetne, hogy a társadalmi szerkezetet meghatározók nem az abúzusos betegek [7], és nem zsenik, nem pusztán virtuális lények, és nem hagyományos népvezetők, ráadásul inkább azok a hálózatok működnek tartósan, ahol a központi szereplő személyes kapcsolatokat is ápolni tud.

A korai elképzelésekkel szemben szükség van egy információközpontra [8], egy olyan tagra, aki hajlamos a körleveleket folyamatosan moderálni, a témákat feldobni, s minden észrevételre válaszol. A többiek aktivitása esetlegesebb, ezért a központi szereplő ismertsége a legkiterjedtebb. Ő ismer mindenkit, ő küldi tovább az érdeklődőket. Nem csak moderátor tehát, hanem forgalomirányító is.

Egy kommunikációs kutatásban érdemes volna szisztematikusan megkeresni ezeket a személyeket, és pszichológiai és szociológiai jellemzőket is összegyűjteni róluk. Az igen valószínű, hogy akik már ilyen kommunikációs középpontba kerültek, nem gyújtogatnak Franciaországban autókat. (Már a terrorista vezetők sem fizikai erőszakosságukkal, hanem fanatizáló kommunikációs képességükkel emelkednek ki [9].) A kommunikációs központok Magyarországon sem az alsó társadalmi csoportokból származnak, vagy legalábbis igen csak meglepődnék, ha csak néhány ilyen is akadna. Az alsó osztályok fiataljai még azt sem tudják, hogy miképp töltik a felettük levők szabadidejüket, hiszen e csoportok számukra is láthatatlanok. Nem tudják miként szórakoznak, hogyan szerveződnek, miként keresik és vásárolják élményeiket, és ezt hogyan osztják meg egymás között. Teljesen reménytelen, elveszett állapotban vannak [10].

A működő csoportok annyiban emlékeztethetnek minket a hippik világára, hogy a politika felé döntő többségük semmilyen aktivitást sem mutat. Hiába van bizonyos politikai szocializáció, hiába vonzódnak valahová, ezek a vonzódások nem csoportképzők, meggyőződésem szerint vagy nem is témák, vagy ha igen, másodlagosak a virtuális együttléti igénnyel szemben. A fiatalokat politikai aktivitásra rávenni egyre nehezebb, és akiket igen, azok nem különböznek bármilyen szekta aktivizálható közösségétől. Ezért is fanatizálhatók, akárcsak bármilyen más szektatag. A virtuális hippifiatalok tömegei inkább csak pénzért hajlandók szórólapokat osztogatni, még a számukra szimpatikusabb pártnál is.

Az ifjúság a tudásgyárakban is épp oly motiválatlannak tűnik, mint amilyennek a politikusok érzékelik tömegeiket. A feltett kérdések sem a társadalmi aktualitásokban, sem a tudományban nem érintik az ő világukat. Az ő világuk látens, és így az általuk létrehozott közvélemény is látens. Korábban úgy tudtuk, hogy a látens közvélemény a diktatúrák sajátja [11], ahol nem lehet magas nyilvánossági szinteken kifejteni a valódi gondolatokat, de immár érdemes eltűnődni azon is, hogy ahol a virtuális létezésnek megjelennek a lehetőségei, és ahol a valódi nyilvánossággal szemben a közöny jelei hatalmasodnak el, ott is megjelenik. A látens közvélemény a wiwen, a chat szobákban, és a körlevelezési listákon is formálódhat, amennyiben nem is akar ezeken a falakon kívülre kerülni.

Nem mindenki tagja ennek a töredezett nyilvánosságnak, sőt, mivel ilyen kutatási eredményt nem ismerek, még csak azt sem merném kijelenteni, hogy a töredezett apolitikus nyilvánosság a maga körlevelezős időtöltésével adná az ifjúság nagyobbik részét. Két tábor egész biztosan kilóg ebből: egyrészt a szorgalmas csupán tanulmányaira koncentráló “tökfej” [12], másrészt a mindenből kimaradó [13]. Azonban a hippik sem voltak többen, mint a decens fiatalok, mégis, a fontosabb értékeket, a kor hangulatát ők határozták meg. Az ő politikai bizalmatlanságuk és a hazaszeretettel szembeni szkeptikusságuk is hasonlatos a mai hálózatokat fenntartó fiatalokhoz. Némi reményre ad okot az is, hogy a hippik aztán megjelentek a politikai küzdőtéren, és erre lehetősége van a felszín alatt meghúzódó mai fiatal generációknak is, ha épp úgy gondolják. Lehetséges, hogy ez a hallgatás nem mentes bizonyso fortyogástól [14].

A politikai távolságtartó magatartás mögött már most is bujkálhatnak indulatok. A reprezentatív 2004-es Ifjúságkutatás azonban még csupán a politikától való teljes elfordulást tudta kimutatni. E szerint a fiatal közösségek 94%-a nem kommunikál aktívan aktuálpolitikai kérdésekről [15], s mivel sejthető, hogy többen vannak, akik a fent említett hálózatokban aktívan kommunikálnak, ezért nyilván másról kommunikálnak.

A 2002-es választáskor még sikerült aktivizálni őket, és úgy tűnt, az új trend lényege épp az, hogy a fiatalok bevonódnak, és a jövő nyilvánosságának meghatározott szereplőivé válnak. Konferencia szerveződött például arról, hogy vajon miért csápolnak a Fidesz gyűlésein. A várt remények és félelmek, melyek a konzervatív tábor generációs erősödését várták azonban nem igazolódtak, aggódni nem annyira az aktivitás, mint inkább a drámaivá váló passzivitás miatt kell.

A demokratikus intézményekkel (jog, média, politika) szembeni szkeptikusság folyamatosan növekszik [16], ezzel párhuzamosan csökken a szavazókedv, és nem kétséges, hogy az ilyen tendenciák veszélyeztetik a demokratikus működést. A fiatalok passzívan, saját világukba húzódtak vissza, és nem tudni idősödve is lesz e kedvük egyáltalán kilépni onnan, elvégre a felnőtté válás kitolható számukra akár 40 éves koruk fölé is. Ami még talán fontos, hogy ez a passzivitás nem egy depressziós, atomizált passzivitás. Ugyan úgy tűnik, valódi szubkultúrákat nem hoznak létre, de ennek ellenére igen sokan mégsem magányosak. Közösségeik falain belülről tulajdonképpen figyelnek minket.

 

Jegyzetek:

[1] Külön érdemes volna megvizsgálni Pippa Norris hipotézisét. Ő az angyali kör alatt azt értette, hogy a sok politikát olvasó, aktív médiafogyasztó, aktív szavazó is lesz. Azt gondolom, ez általában igaz az egész populációra, de a fiatalok közül az aktív befogadók nem ugyanolyan arányban válnak aktív szavazókká, mint a népesség egésze. (Norris, P. 2001)

[2] Habermas aggodalma, hogy a rendszer nem tudja újratermelni önmagát itt újabb fényt kap, hiszen nem arról van szó, hogy az életvilág gyöngül, hanem, hogy egy tudatos életvilág bontakozik ki, amelyik a demokratikus rendszerrel szemben csalódott. (Habermas, J. 1993)

[3] Az elmúlt 10-15 év változásaival kapcsolatos állítás mellé itt diákok közti közvélemény-kutatási adatokat kellene tennem. Csak személyes benyomásokra támaszkodom.

[4] Az aspirációs szint emelkedésére számos marketingkutatás áll rendelkezésre. A kreativitás iránti vágy csökkenése megint szubjektív észrevétel, így a tévedés kockázata is benne van.

[5] Élmény társadalmáról (Shultze, G. 1998), néhány konkrét példát pedig ld.: (Hankiss E. 2005)

[6] Castells. M. 2005

[7] Buda Béla kutatásai is ezt erősítik (Buda B. 2001)

[8] A demokratikus háló modell már a múlté, Barabási Albert-László (2003) kutatásai óta ezen továbbléptünk, itt azonban az állítás nem pusztán a hálózat spontán szerveződési logikájáról beszél, hanem arról is, hogy társadalom egészében a hálózati élet összefügg a nem hálózati baráti és munkahelyi, érdeklődésbeli és korábbi ismertségi kapcsolatokkal. Ennek megfelelően még összetettebb, vagy épp egyszerűbb, és a demokratikus szerkezettel szemben ez a kerék típusú kommunikációs struktúrák gyakoribbá válásához vezet. Érdemes volna itt újra felfedezni a szociometriai módszereket, immár nem az osztályközösségek, hanem az egész ifjúságkutatás számára. Ld. Moreno kutatásait (Mérei F. 1989), vagy Leavitt vizsgálatainak kommunikációelméleti jelentőségeit (Zsolt P.2004)

[9] Ranschburg Jenő agressziókutatási elméleteit annyban bővítette ki, hogy megkülönbözteti az agresszió verbális és nem verbális módjait. Pedagógiai szempontból – mondja – megtaníthatók az emberek arra, hogy jól kommunikáljanak, és így el is érhető, hogy ők már nem fognak tetlegességhez folyamodni. Ám azt elérni, hogy ne is uszítsanak másokat, már nem lehet.

[10] Léteznek azért ma is felemelkedni akaró, ellenkultúrát létrehozó fiatalok, akik pl. graffitiket rajzolgatnak.

[11] Angelusz Róbert 1983

[12] A kifejezést Paul Willistől (2000) vettem át, aki a munkásfiatalok között a szorgalmasan tanulókra használta a kifejezést.

[13] Az egyetemista ifjúság soraiban is vannak olyan atomizált, magukba forduló fiatalok, akik semmilyen közösséghez sem tartoznak. Saját megfigyeléseim is épp elég meggyőzőek számomra ennek az állításnak a megfogalmazásához.

[14] Hasonlókat állít Stumpf István, “fortyogó társadalomról” beszél, amikor az Ifjúság 2004-es kutatás jelentéseit értelmezi. (Sebők J.2005)

[15] A kutatásról pdf formátumban a gyorsjelentés elérhető volt a neten 2005-ben az alábbi linkcímen:
http://www.ngo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=1714

[16] u.o.

 

Irodalom

Angelusz R.(1983): Kommunikáló társadalom. Budapest, Gondolat

Barabási A. (2003): Behálózva. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003

Bauer B. - Szabó A. (szerk.) (2004): Ifjúságkutatás 2004, Budapest, Mobilitás Ifjúságkutatási Iroda

Buda B. (2001): Az elektronikus kommunikációs kultúra árnyoldalai? Aggályok és tények az Internet és a mobiltelefon visszaélő ill. túlhasználatával kapcsolatban, In: Nyíri Kristóf (szerk.): A 21.századi kommunikáció új útjai, MTA Fil. Kutatóintézete, 81-93.

Castells, M.(2005): Az információ kora. Gazdaság, társadalom, kultúra 1. köt. A hálózati társadalom kialakulása, Budapest, Gondolat; Infonia

Habermas, J. (1993): A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Budapest, Századvég

Hankiss E.(2005): Az ezerarcú én, Budapest, Osiris

Mérei F. (1989): A pszichológiai labirintus, Budapest, Pszichoteam

Norris, P. (2001): Angyali kör? Médiakutató, 2001 ősz, 6-22.

Schulze, G.: A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása, In: Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája, Budapest, 1998. Osiris 194-200.

Sebők J. Ifjúság és politika, Figyelő, 2005 júl. 7-13. 24-25.

Willis, P.(2000): A skacok, Budapest, Új Mandátum

Zsolt P. (2004): Kommunikációelméletek diszciplínái, Budapest-Vác, Eu-Synergon