KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2013/3-4. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2013/3-4. szám |
DOI: 10.20520/Jel-Kep.2013.3-4.4
A társadalom általában tiszteli a tudósokat és érdeklődést mutat a tudomány eredményei iránt. A Tudástársadalom Alapítvány 2004 áprilisában végzett felmérése szerint az orvos, a tudós és a tanár a három legmegbecsültebb foglalkozás Magyarországon. A megkérdezettek több, mint 60%-a gondolja úgy, hogy a tudomány művelése egy elismerésre méltó hivatás, ugyanez az arány az Európai Unió egészét tekintve alig haladja meg a 40%-ot. A tudomány elismertségét támasztja alá a Medián 2006. novemberi felmérése is, melyben arra keresték a választ, hogy az emberek mennyire bíznak az egyes intézményekben. A 4-es skálán 3,09-es eredményt ért el a Magyar Tudományos Akadémia és ezzel az eredményével a felsorolt intézmények közül a legjobb bizalmi indexet mondhatja magáénak.
Szintén közvélemény-kutatásokból tudható, hogy a magyarokat az átlagosnál jobban érdeklik a tudományos eredmények: míg az EU-15-ök esetében a megkérdezettek 45%-a nyilatkozott úgy, hogy kíváncsi a tudomány legújabb vívmányaira, addig hazánkban 53% felelt igennel erre a kérdésre (Gallup, EUROBAROMETER felmérés, 2002. október-november). Érdekesség, hogy a magyarok ugyan érdeklődnek, de nem tartják magukat jól informáltnak, míg az Európai Unió egészének eredményei azt mutatják, hogy többen tartják magukat tájékozottnak a tudomány-technika témakörében, mint ahányan érdeklődnek a terület iránt. Az Eurobarométer adatai szerint a társadalom 95%-a szerint a tudományos eredmények növelik a következő generációk életminőségét, azaz alapvetően egy pozitív kép él bennük (1. ábra).
1. ábra
A "Növeli-e a tudomány a következő generációk életminőségét?" kérdésre adott egyetértő válaszok aránya Európa egyes országaiban
A tudomány kedvező megítélése és a társadalom "kíváncsisága" felveti a következő kérdést. Kinek a feladata felhívni a figyelmet a tudomány eredményeinek kockázataira? A Tudástársadalom Alapítvány országos reprezentatív mintán végzett 2004. áprilisi felmérése ezt elsősorban a kutatók felelősségének tartja, de a kormánytól, a társadalomtudósoktól és az etikusoktól is elvárja ezt.
Milyen tényezők nehezítik a tudomány médiában való megjelenését? Egyrészt a tudósok számára provokálóak a professzionális médiajelenlét követelményei, de a médiaipar számára is provokáló az önértékkel bíró, önmagában is tekintélyes és értékelvű tudomány megemészthetetlensége.
A tudományhoz köthető kommunikációs viszonyokat dolgozza fel a 2. ábra, amely bemutatja, hogyan hat a tudomány belső kommunikációja a döntéshozók és finanszírozók, valamint a laikus közönség tudományképére és a kettő között hogyan teremt kapcsolatot a mediatizáltság.
2. ábra
Kommunikációs viszonyok, tudományképek (Forrás: Fábri György, 2008)
Az MTA Szociológiai Intézetében, Tamás Pál vezetésével készült kutatás több aspektusból megvizsgálta a társadalomban a tudományról élő képet, a következő témaköröket dolgozták fel:
> kutatókról alkotott kép,
> a technika szerepe az életkörülmények javításában,
> vélemények a következő 25 évben megoldható problémákról,
> a kutatás pénzügyi támogatása,
> Magyarország helye a tudományos versenyben,
> a magyar tudomány helyzete,
> érdeklődés a médiában megjelent tudományos témák iránt,
> az információs források megbízhatósága.
Vizsgálatuk megerősítette azt a feltételezést, hogy a közvéleményben nagyon pozitív kép él a tudományról és a tudósokról. A megkérdezettek 84%-a a mindenkori kormány által feltétlenül támogatandó területnek ítéli a tudományt, a válaszadók egyharmada szerint a hazai tudományos teljesítmény kiváló. A többsége a külföldön élő magyar származású tudósokat is a magyar tudomány részének tekinti. A tudománnyal szemben támasztott elvárásokra vonatkozó kérdésekre adott válaszokból kiderül, hogy komoly eredményeket várnak a magyar tudósoktól, például az egyén életét közvetlenül is befolyásoló kutatásokban (élettudományok). 82% szerint a tudomány jelentős mértékben hozzájárul a nemzet boldogulásához; az 1. ábrán tárgyalt felméréshez hasonlóan a megkérdezettek 88%-a szerint a tudomány jelentős mértékben hozzájárul az életszínvonal javulásához; 72% szerint a legtöbb problémát meg lehetne oldani több és jobb technika segítségével. (Utóbbi vélekedés azonban leginkább az alacsonyabb iskolai végzettségű, községekben élő lakosság körében jellemző, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők közül csak 34% hiszi azt, hogy elegendő idő és pénzt segítségével a tudósok szinte minden problémát meg tudnak oldani).
A felmérés eredményeiből az is kiolvasható, hogy a médiaiból kapott információkat sokkal kevésbé tartják megbízhatónak, mint a tudósoktól, a tudományos intézményektől közvetlenül kapott információt. Szükség van tehát olyan kutatókra, akik tudománykommunikátorként is fellépnek (3. ábra).
3. ábra
A kutatók, tudomány-menedzserek és tudománykommunikátorok
szerepének megoszlása
(forrás: Fábri György, 2008)
"A kutatáshoz nagyon sokféle információ kell; megengedhetetlen luxus lenne kihagyni a társadalmat, amely egyre több tudással rendelkezik ahhoz, hogy maga is részese legyen az új tudás előállításának." - fogalmaz Mosoniné Fried Judit egyik tanulmányában. A tudomány és társadalom dialógusának kezdetét az 1960-as évek Amerikájában kell keresnünk, ahol technológiai hatáselemzés (technology assessment) fejlődött ki a tudományos-technikai döntések hatáselemzésére, egyúttal a kockázatok csökkentésének tudományos vizsgálatára. Mintegy két évtizedig a technológiai hatáselemzés csupán előrejelző szerepet töltött be, a nyolcvanas évektől azonban konstruktív jelleget öltött. A technológiai hatáselemzés előnyei:
> hogy képes az információs bázis kiszélesítésére, vagyis olyan veszélyekre és kockázatokra hívja fel a figyelmet, amiket a tudomány a saját berkein belül maradva nem lenne képes érzékelni,
> a tudomány és közvélemény kommunikációja során mindkét fél újabb ismeretekkel gazdagodik,
> a társadalom, annak hatására, hogy bevonódik a hatáselemzés folyamatába, egyre nyitottabbá válik.
Baldwin szerint a társadalom egyre inkább reflektálni képes a tudomány eredményeire. Az "interactive social science" korában a laikusok már nem várják meg, hogy a tudomány megszólítsa őket, hanem ők maguk kezdeményeznek párbeszédet.
Az ún. deficit modell (4. ábra) abból az alapproblémából indul ki, hogy az emberek nem értik, illetve félreértik a tudományt, a tudósok kommunikációs képessége pedig nem kielégítő. A modell a társadalom tudományosságra oktatásában-nevelésében látja a megoldást, valamint abban, hogy meg kell erősíteni a tudomány PR tevékenységét. A deficit modell szerint a tudományos tudás feladata a kontroll és az előrejelzés, az esetleges bizonytalanság pedig a tudósok magánügye. Az elmélet az ún. "laikus" tudás értéktelen. A deficit modell "eltereli a figyelmet" a tudományos intézmények és termékeik tulajdonlásának és kontrolljának, valamint az ebben megtestesülő társadalmi víziónak a kérdéseiről.
A kontextusmodell (4. ábra) figyelembe veszi, hogy tudomány és a nyilvánosság viszonya a mindennapok kontextusához köthető, csupán abban értelmezhető. Az állampolgárok általában etikai, környezetvédelmi kérdések, esetleg konkrét döntéshozatali problémák témaköreiben igényelik tudományos ismereteket.
4. ábra
A deficit modell (balra) és a kontextus modell (jobbra) szemléltetése (Forrás: Zemplén Á. Gábor, 2011)
A demokratikus modell a tudománnyal, mint intézménnyel szembeni bizalomhiányt tekinti alapproblémának és olyan mechanizmusokban látja a megoldást, ahol a társadalmi szereplők részvételét garantálják. Abból indul ki, hogy a tudományos tudás struktúrája társadalmi és kulturális előfeltevéseket tükröz. A deficit modellel ellentétben a demokratikus modellt vallók szerint a bizonytalanságok a nyilvánosságra is tartoznak, a helyi "laikus" tudás pedig értékes. A modell legfőbb üzenete, hogy a tudomány megértése legalább annyira a tudomány intézményi formáihoz fűződő tapasztalatok, értékítéletek és értelmezések függvénye, mint a kognitív elemek elsajátításáé. A tudomány és társadalom párbeszédének célja az, hogy megszüntesse a tudásformák hierarchiáját, s helyette a különféle tudások együttműködését, szinergiáját mozdítsa elő.
A társadalom elkötelezése, bevonása történhet oktatás és tájékoztatás útján, kezdeményezhető konzultáció és párbeszéd (vita). A konzultáció lehet mindenki számára nyitott, lehet célzott (pl. kérdőívezés, interjúzás, fókuszcsoportos kutatás). A párbeszédben részt vehetnek a helyi érintettek, a szakmai érintettek (mediáció, érintett párbeszéd) és konszenzus konferencia keretében az állampolgárok és szakértők csoportjai.
5. ábra
A társadalom bevonása a tudományba
A konszenzus konferencia a technológiaértékelés olyan módszere, amelyben egy "laikus" civil panel és egy szakmai panel találkozik és interakcióba lép egymással. Célja, hogy a civilek a vizsgált technológiai fejlesztés ellentmondásos hatásaival szembesülve kialakítsák saját álláspontjukat a fejlesztés kívánatos és nem kívánatos irányairól. A konszenzus konferencia Dániából indult, ott ma is nagyon elterjedt formája a dialógusnak.
6. ábra
Részvételi döntési technikákat összegző ábra (Matolay Réka és Pataki György nyomán)
7. ábra
A konszenzus konferencia folyamatábrája
A "science shop" olyan jellemzően egyetemi szervezeti egység, amely a társadalmilag hátrányosabb helyzetű csoportok számára teszi elérhetővé a tudományos tudást. Célja, hogy az egyetemi kutatásban megtestesülő szellemi tőkéhez igazságosabb hozzáférést biztosítson. Abban különbözik minden egyéb tudásátadási mechanizmusoktól, hogy a helyi közösségek kutatási igényeit, szakértő- és tudás-szükségletét szolgálja ki, további jellemzője, hogy a tudományos kutatást sokféle kutatóműhelyben és többféle diszciplínában végzik.
A részvételi akciókutatás egy, a társadalmi rendszerek változási folyamataira kidolgozott, ciklikusan ismétlődő eljárás. Négy szakasza van: a tényfeltárás, a helyzetelemzés, az értékelés és a beavatkozás. Az akciókutatás nem köthető egyetlen diszciplínához sem, ez egy kutatási megközelítés. Céljai között szerepel az elmélet és gyakorlat közti szakadék áthidalása. A közösség tagjai és a kutatók a probléma azonosításától az eredmények értékeléséig együtt dolgoznak. A részvételi folyamat integratív, interdiszciplináris jellegű, amelyben a helyi és a szakértői tudások ötvöződnek.
A közösségi tanulás (service learning) tantárgyi keretben szervezett pedagógiai módszer és tanulási folyamat, amely összekapcsolja a cselekvő, érzelmileg aktív tanulást (a tantermen kívüli tapasztalatot) a (tantermi) kritikai elemzéssel. A közösségi tanulás az adott közösség konkrét problémájára irányul, segíti annak mélyebb megértését, az állampolgári felelősségvállalás szellemét, illetve erősíti a közösségi problémák iránti érzékenységet.
A jövőkereső, másnéven forgatókönyv-műhely olyan keret, amely lehetővé teszi, hogy laikus állampolgárok és más érdekeltek (tudósok, szakértők, politikusok, üzletemberek) véleményt cseréljenek, közös nézőpontot fogalmazzanak meg és megtervezzék tennivalóikat. A tanácskozást megelőzően több műszaki, szervezési, társadalmi szempontból eltérő forgatókönyv is készül, alternatív megoldási javaslatokkal. A résztvevőknek nem a jó forgatókönyvet kell megtalálnia, hanem a meglévők alapján kell összeállítaniuk egy saját változatot.
Az ún. állampolgári tanács (citizens' jury) az 1970-es évek óta használt módszer. Általában akkor alkalmazzák, mikor egy tervezett program bevezetését megelőzően szeretnék annak társadalmi elfogadottságát felmérni.
Az elektronikus tanácskozás az internet használatára épülő módszer.
A PUS-t maga a tudományos közösség hívta életre, azért, hogy a közvélemény minél többet tudjon tudományos és technológiai kérdésekről, illetve megnövekedjen a bizalma a tudomány és annak képviselői iránt. A PUS képviselői szerint nem elég csupán hatékonyabb ismeretterjesztésre törekedni, jobb újságcikkek megjelenésére koncentrálni. Ahhoz, hogy a tudomány elnyerje és visszanyerje a társadalom bizalmát, mélyebb, strukturális változtatásokra van szükség: interaktív kapcsolatrendszert kell kialakítani a tudományos közösség és a társadalom tagjai között. Lehetőséget kell adni a legszélesebb értelemben vett dialógusra még akkor is, ha ez időigényes, és nem mindig kecsegtet látványos sikerekkel.
A Public Understand of Science képviselői szerint az szakértőknek kerülniük kell az olyan viselkedést, amellyel azt sugallják, hogy a tudományos tudás megkérdőjelezhetetlen, a laikusok nem értenének semmihez. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy számtalan olyan kulturális, politikai és egyéb tényező van, amely befolyásolja a tudomány és a társadalom kapcsolatát.
A PUS egyébként megfelel a demokratikus modell követelményeinek, vagyis egyenlő félként bánik a kutatóval és a laikussal, előfeltételként szabja a két fél közötti párbeszédet. A legfontosabbnak a nyílt, konstruktív vitát tartja. Figyelembe veszi a tudás korlátait csakúgy, mint azt a tényt, hogy tudósok is gyakran képviselnek egymásnak ellentmondó nézeteket. Fontos hangsúlyozni, hogy a PUS nem a tudományellenes mozgalmak miatt jőtt létre, hanem a jogosan felmerülő kétségek és kérdőjelek hívták életre.
Baldwin, S. et al.: Interactive Social Science in Practice: New Approaches to the Production of Knowledge and Their Implications. Science And Public Policy, 2000, 27.
Fábri Gy.: Tudományos kommunikáció: a professzionalizmus haszna és korlátai (előadás, MTA, "Tudománykommunikáció és kutatásmenedzsment", Budapest, 2008. április)
Matolay R. - Pataki Gy. Részvételi döntési technikák. In: Esse et al, Döntési technikák, BCE Döntéselmélet Tanszék, 2008.
Mosoniné F. J. és mtsai: Tudomány és társadalom: konstruktív párbeszéd, Világosság, 2003/9-10. pp. 9.-22.
Pataki Gy.: Tudomány és társadalom: részvétel és kommunikáció (előadás, MTA, "Tudománykommunikáció és kutatásmenedzsment", Budapest, 2008. március)
Zemplén Á. G.: Nyomjuk a PUS-t, de mi is az? http://mindentudas.hu/metavita/tudomany-es-kommunikacio/item/2120-a-nyilv%C3%A1noss%C3%A1g-tudom%C3%A1nyk%C3%A9pe.html (Utolsó hozzáférés: 2011. 06.05.)