Watzlawick, P.–Beavin, J. A.–Jackson, D. D.

A kommunikáció két axiómája*

Lehetetlen nem kommunikálni

1. Mindenekelőtt a viselkedésnek van egy olyan tulajdonsága, amelynél nincs alapvetőbb, és amelyet ezért gyakran nem is vesznek észre: a viselkedésnek nincs ellentéte. Más szavakkal: nem lehet nem viselkedni, nincs olyan dolog, hogy “nemviselkedés, nemmagatartás”. Ha elfogadjuk, hogy interperszonális helyzetben¹ mindenféle viselkedésnek van üzenetértéke, vagyis minden viselkedés kommunikáció, ebből következik az, hogy mindenféle esetleges szándék vagy próbálkozás ellenére lehetetlen nem kommunikálni.

Mind az aktivitásnak, mind a passzivitásnak, mind a szavaknak, mind pedig a csendnek megvan a maga üzenetértéke; ez ugyanis befolyásolja a másik embert, a másik ember pedig szükségszerűen reagál ezekre a kommunikációkra, tehát maga is kommunikál. Nagyon világosan kell látni, hogy az elmondott szabály alól nem kivétel az a helyzet, ha emberek egymással nem beszélnek, vagy nem vesznek tudomást egymásról. Az az ember, aki a zsúfolt munkahelyi ebédlőasztal mellett mereven maga elé nézve ül, vagy az a repülőutas, aki behunyt szemmel dől hátra a székében, egyaránt azt kommunikálja, hogy nem akar beszélni senkivel, és nem akarja, hogy megszólítsák. A szomszédok rendszerint “veszik” az üzenetet, és megfelelően reagálnak: nem közelítenek. Nyilvánvaló, hogy ez éppolyan kommunikációs kölcsönhatás, mint a heves vita.²

Azt sem mondhatjuk, hogy “kommunikáció” csak szándékos, tudatos, eredményes kommunikáció esetén valósul meg, vagyis ha kölcsönös megértés alakul ki. Az nagyon fontos ugyan, hogy a kibocsátott üzenet egyenlő értékű-e a kapottal, ez azonban az elemzésnek már más szintjét jelenti, és végső soron szükségszerűen specifikus, introspektív eredetű, valaki által közölt adatok értelmezésén alapul, amely adatokat a kommunikáció viselkedéselméleti megalapozottságú teóriája szempontjából figyelmen kívül hagyunk. A félreértések kérdésével, a kommunikáció formális sajátosságainak megállapítása után, a megfelelő kórtani megnyilvánulások tárgyalásakor foglalkozunk, amelyek a kommunikáló felek motivációinak vagy szándékainak ellenére, vagy azoktól függetlenül is kialakulnak.

2. Az előző gondolatmenetben a “kommunikáció” kifejezést kétféle értelemben használtuk: mint vizsgálódásunk műfajának címét és mint a viselkedés egyik, lazán meghatározott formáját. Próbáljuk ezt pontosítani! A továbbiakban is természetesen egyszerűn “kommunikációról” beszélünk, ha az emberi kommunikáció ellentétek pragmatikus arculatáról kívánunk szólni. A kommunikáció (a viselkedés) különböző egységeinek kifejezésére már kialakult és általánosan érthető fogalmakat keresünk. A kommunikáció elemi egységét közleménynek nevezzük, ha pedig nem áll fenn a félreértés veszélye, egyszerűen egy kommunikációnak. A személyek között cserélődő közlemények sorozatát interakciónak nevezzük. (Azok kedvéért, akik szeretik a mennyiségi meghatározásokat, megemlíthetjük, hogy az, amit “interakciónak” nevezünk, az nagyobb mennyiség, mint a közlemény, de nem végtelen nagyságú […]. Az interakció mintái az emberi kommunikáció magas szintű egységeinek tekinthetők.

A lehető legegyszerűbb egység szempontjából is érvényes, hogy ha elfogadjuk, hogy minden viselkedésforma egyben kommunikáció, akkor nem egyes közleményegységekkel van dolgunk, amelyek önmagukban hangzanak el, hanem mindig több viselkedésbeli modalitás – pl. verbális, hangsúlybeli, testtartással kapcsolatos, kontextuális és más modalitások – képlékeny és sokrétű elegyéről, amelyben minden modalitás minősíti az összes többi modalitás jelentését. Az ilyen elegyek (amelyeket egységes egészként kell értelmezni) különböző elemei képesek arra, hogy nagyon változatosan és bonyolult módon permutálódjanak, a kongruenstől az inkongruensig vagy a paradoxig terjedően. Az ilyenfajta kombinációk pragmatikus hatása a személyközi helyzetekben különösen érdekes számunkra.

3. A kommunikáció szükségszerűsége, illetve a nem kommunikálás lehetetlensége olyan jelenség, amely nemcsak elméletileg érdekes. Többek között ez szerves része a skizofrén “dilemmának”. Ha a skizofrén viselkedést kóroktatni meggondolásoktól függetlenül vizsgáljuk, látható, hogy a skizofrén megpróbál nem kommunikálni. Mivel azonban az értelmetlen beszéd, a hallgatás, a visszahúzódás, a mozdulatlanság (a testi hallgatás) vagy a tagadó viselkedés más formája ugyancsak kommunikáció, a skizofrénnek azt a lehetetlen feladatot kell megoldania, hogy meg kell tagadnia azt, hogy ő kommunikál, és egyidejűleg tagadnia kell, hogy tagadása is kommunikáció. Ennek az alapvető dilemmának a felismerése a skizofrén kommunikáció számos arculatát világítja meg, amely különben homályban maradna. Mivel – mint majd látjuk – minden kommunikáció magában foglal bizonyos elkötelezettséget is, és ez által meghatározza a kommunikáló fél viszonyát a kommunikáció befogadójával, feltételezhető, hogy a skizofrén úgy viselkedik, mintha az elkötelezettséget szeretné elkerülni azzal, hogy nem kommunikál. Az okság értelmében véve lehetetlen bizonyítani, hogy a skizofrénnek valóban ez-e a célja, de a skizofrén viselkedésnek ilyen a hatása […].

4. Összefoglalva: tételként – mint a kommunikáció pragmatikájának metakommunikációs axiómáját – kimondható hogy lehetetlenség nem kommunikálni.

A kommunikáció tartalmi és viszonyszintje

1. Amikor arról volt szó, hogy minden kommunikáció elkötelezettséget foglal magába, és ez által meghatározza a kommunikáló felek közötti viszonyt, egy másik axiómát érintettünk. Más szavakkal: azt fejeztük ki, hogy minden kommunikáció nemcsak információt közöl, hanem egyidejűleg bizonyos viselkedésmódot is előír, sugall. Bateson nyomán ez a kétféle művelet a kommunikáció “jelentő” és “utasító” funkciójaként ismert. Bateson a kommunikáció e két aspektusát élettani analógiával illusztrálja: képzeljük el, hogy A, B és C három egymással soros kapcsolatban levő neuron. Ilyen esetben a B neuron elektromos kisülése egyidejűleg “jelenti” azt, hogy az A neuron kisült, és “utasítja” a C neuront, hogy az is süljön ki.

A közleményt jelentő aspektus információt közvetít, és ezért azonos azzal, amit az emberi kommunikációval kapcsolatban a közlemény tartalmának szoktunk nevezni. Ez bármiről szólhat, amit csak ki lehet fejezni, függetlenül attól, hogy az adott információ igaz vagy hamis, érvényes vagy nem érvényes, esetleg igazságában vagy érvényében meghatározhatatlan. Az utasító aspektus viszont arra vonatkozik, hogy a közleményt egyáltalán hogyan kell venni, vagyis végső soron a kommunikáló felek közötti viszonyra. Az ilyenfajta, viszonyjelző kijelentések a következő állítások egyikét vagy másikát jelentik: “én így látom magamat”, “én így látlak téged”, “én szerintem te így látsz engem” stb. elméletileg még sokféle elképzelhető változatban. Nyilvánvaló, hogy a következő két mondat “fontos, hogy a tengelykapcsolót fokozatosan és lassan engedjük fel” és “engedd fel a tengelykapcsolót, mert mindjárt tönkremegy a szerkezet”, információs tartalmát (jelentő arculatát) tekintve nagyjából azonos értékű, de nagyon különböző viszonyt határoz meg. Félreértés elkerülése végett megemlítjük, hogy a viszony definíciója nagyon ritkán történik tudatosan vagy szándékosan. Valójában minél “egészségesebb” és spontánabb a viszony, annál inkább a háttérbe olvad a kommunikáció viszonyarculata. A “beteg” relációkat viszont éppen a viszony természetével kapcsolatos állandó küzdelem jellemzi, amelyben a kommunikáció tartalmi aspektusa mindinkább érdektelenné válik.

2. Érdekes, hogy mielőtt a magatartással foglalkozó kutatók elkezdték vizsgálni a kommunikáció eme aspektusait, a számítógép-tervező mérnökök már találkoztak munkájuk során ilyen kérdésekkel. Ők már világosan látták, hogy ha valamilyen mesterséges, a szervezethez hasonló rendszerrel kommunikálni akarnak, akkor a kommunikációban meg kell jeleníteniük mind a jelentő, mind pedig az utasító funkciót. Így pl. ha egy számítógépnek két számot kell megszoroznia, akkor belé kell táplálni a két számot, mint információt és egyszersmind egy információt erről az információról: az utasítást, hogy “szorozd össze őket”.

Gondolatmenetünk szempontjából most nagyon fontos az a kérdés, milyen kapcsolat van a kommunikáció tartalmi (jelentő) és viszonymeghatározó (utasító) arculata között. A lényeget már megmondtuk az előző bekezdésben, hogy a számítógépnek szüksége van információra (adatokra) és információra erről az információról (instrukcióra). Világos, hogy az utasítások magasabb logikai típust képviselnek, mint az adatok, tehát metainformációk (információk az információról). Ha ezt a két vetületet összekeverjük, az eredmény katasztrofális lehet.

3. Visszatérve az emberi kommunikációra látjuk, hogy a jelentős és az utasító arculat viszonya ugyanilyen: az előbbi “adatokat” szolgáltat, a másik megmondja, hogyan kell értelmezni ezt a kommunikációt, mit kell vele tenni. “Ez parancs” vagy “csak tréfálok” – szóban kifejezett példái vannak, milyen a kommunikációról szóló kommunikáció. Ez a viszony kifejezhető szavak nélkül is, pl. a közlemény üvöltve történő előadásával, vagy a beszéd közbeni mosollyal, és még sokféle módon. A viszony jól megérthető abból a kontextusból is, amelyben a kommunikáció végbemegy, pl. abból, hogy egyenruhás katonák között vagy a cirkusz porondján folyik.

Az olvasó már valószínűleg észrevette, hogy a kommunikáció viszonymeghatározó arculata, lévén kommunikáció a kommunikációról, azonos az előző fejezetben kidolgozott metakommunikáció fogalmával, amelyet akkor a konceptuális keretekre és a kommunikációt kutató által használt nyelvezetre korlátoztunk, ha az a kommunikációról szóló kommunikációt akarja kifejezni.^2* Most láthatjuk, hogy nemcsak a kommunikáció kutatója, hanem minden ember találkozik ezzel a problémával. A megfelelő metakommunikáció képessége nemcsak a sikeres kommunikáció conditio sine qua non-ja, de szorosan kapcsolódik az önismeret és az emberismeret rendkívül fontos kérdéseihez is […]. Pillanatnyilag, csupán illusztrációképpen mindössze azt szeretnénk kimutatni, hogy olyan üzenetek is konstruálhatók, különösen az írott kommunikációban, amelyek nagyon bizonytalan, többértelmű metakommunikációs jelzéseket tartalmazhatnak. Cherry rámutat pl. arra, hogy a következő mondatnak “gondolod, hogy valaki megteszi?” számos jelentése lehet attól függően, hogy melyik szót hangsúlyozza a beszélő. Ez viszont olyan lehetőség, amelyet az írott nyelv nem enged meg. Más példa a következő felirat a vendéglőben: “Kedves vendégeink, akik szerint pincéreink udvariatlanok, keressék meg a vezetőt”. Ez a mondat – legalábbis elméletben – két különböző módon érthető. Nemcsak ilyenfajta komplikációk származhatnak a kommunikációk általános szintbeli strukturáltságából; gondoljuk csak át, mit jelent, ha ilyen feliratot olvasunk: “Ne vegye figyelembe ezt a jelzést”. A paradox kommunikációban a kommunikáció szintjei – a kommunikáció és a metakommunikáció – közötti zavar vagy kontamináció olyan zsákutcákhoz vezethet, amelyek szerkezetükben hasonlóak a híres logikai paradoxonok struktúrájához.

4. Egyelőre így foglaljuk össze az előzőkben elmondottakat feltételezett kalkulusunk újabb axiómájaként: minden kommunikációban jelen van egy tartalmi és egy viszonymeghatározó aspektus, amely utóbbi minősíti, osztályozza az előbbit, tehát metakommunikáció.

Jegyzetek 

* Metacommunication and the Concept of Calculus. Megjelent: Watzlawick, P.–Beavin, J. A.–Jackson, D. D.: Pragmatics of Human Communication [Az emberi kommunikáció pragmatikája], 39–52. old. 1968. Co.: Faber and Faber, London. A részleteket tagoló számozást egyszerűsítettük, valamint elmaradt két olyan mondat, amelyek a könyv itt nem közölt részleteire utaltak. Fordította: Buda Béla.

1 Ehhez még hozzá lehetne azt tenni, hogy még a magányos ember is folytathat párbeszédeket fantáziájában önmagával vagy hallucinációival. Valószínű, hogy az ilyen belső “kommunikáció” ugyanazokat a szabályokat követi, amelyek a személyközi kommunikációt szabályozzák; az ilyenfajta, meg nem figyelhető jelenségeket azonban nem vonjuk bele kommunikáció-fogalmunk tartalmába.

2 E téren Luft nagyon érdekes kísérletet hajtott végre tanulmányozva az általa “szociális ingermegvonásnak” nevezett kérdést. Két idegent ültetett egymással szembe egy szobában, és felszólította őket, hogy “ne beszéljenek, és semmi módon ne kommunikáljanak” egymással. Mikor az illetőleg később kikérdezték, kiderült, hogy mennyire feszültségteljes az ilyen helyzet. Luft erről így ír:

“…A kísérleti személy maga előtt lát egy másik embert, miközben az folyamatosan – noha némán – viselkedik. Ilyenkor személyközi “tesztelés” indul meg, valószínűleg azonban ennek csak kis része zajlik tudatosan. Olyan kérdések merülnek fel, mint pl. hogyan reagál a másik emberre, azokra az apró nemverbális jelzésekre, amelyeket kibocsát? Vajon próbálja-e megérteni a másik vizsgálódó tekintetemet, vagy nem is érdekli az? Látszik-e a másik testtartásában a feszültségek valami nyoma, mutatva, hogy az egymással szembenülés mégiscsak kellemetlen neki? Vajon a másik fokozatosan elengedi-e magát, ezzel jelezve, hogy elfogad, vagy éppen nem létező tárgynak tekint? Ilyenfajta dilemmák állandóan felvetődnek…”

2* a következőkben függelékként adjuk az említett (1.5.) fejezet részletét, az első két mondat kisebb módosításával:

A metakommunikáció és a kalkulus fogalma

 

Az az ismeretanyag, amely a “sakkjáték” elnevezésű viselkedésforma pragmatikus redundanciáinak megfigyeléséből nyerhető, figyelemre méltó hasonlóságot mutat a kalkulus (a differenciál- és integrálszámítás) matematikai fogalmával. Boole szerint a kalkulus “olyan módszer, amely szimbólumok alkalmazásán alapul, amleyeknek kombinációs szabályszerűségeik ismertek és általánosak, és amelyeknek használata egybehangzó értelmezést megengedő eredményekhez vezet”. Az ilyenfajta formális kifejezési mód vonatkoztatható az emberi kommunikációra is. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy milyen nehéz beszélni magáról a kalkulusról. Ha a matematikusok nem számítások végzésére használják a matematikát, hanem vizsgálat tárgyává teszik – így járnak el pl. akkor, ha kétségbe vonják az aritmetikának mint rendszernek a konzisztenciáját –, olyan nyelvet alkalmaznak, amely már nem a matematika része, hanem arról szól. David Hilbert nyomán az ilyen nyelvet metamatematikának nevezik. A matematika formális szerkezete a kalkulus, a metamatematika ennek a kalkulusnak a kifejezésmódja. Nagel és Newman a kétféle koncepció közötti különbséget csodálatra méltó világossággal fogalmazta meg:

“Tudományunk szempontjából nem túlozható el a matematika és a metamatematika közötti különbség felismerésének a jelentősége. Ha ezt nem veszik tekintetbe, abból paradoxon és zűrzavar keletkezik. a különbség jelentőségének tudatosítása tette lehetővé azt, hogy a matematikai gondolkodás logikai szerkezetét világosan lássuk. A különbségtétel érdeme, hogy az magával vonja a formális kalkulus kialakításában felhasznált különféle jelek gondos kodifikációját, függetlenül a különböző rejtett előfeltevésektől és az irreleváns jelentésasszociációktól. Ez a megkülönböztetés továbbá megköveteli a matematikai elméletalkotás és következtetés műveleteinek és logikai szabályainak pontos meghatározását; e műveleteket és szabályokat a matematikusok eddig gyakran úgy alkalmazták, hogy nem voltak tudatában annak, mit is tesznek voltaképpen.” (Kiemelés a szerzőktől – Watzlawick és mtsaitól.)

Ha a kommunikációt nem közlésre használjuk, hanem a kommunikációról adunk közlést, ami a kommunikációkutatásban elkerülhetetlen, olyan koncepciókra szorulunk, amelyek már nem a szokványos kommunikáció részei, hanem arról szólnak. A metamatematika analógiájára ezt metakommunikációnak nevezzük. A metamatematikával összehasonlítva a metakommunikáció kutatásának két jelentős hátránya van. Az egyik az, hogy az emberi kommunikáció területén meglevő ismeretek nem is mérhetők össze a kalkulus formális rendszerével. Mint ahogyan majd a továbbiakban kimutatjuk azt, hogy ez a nehézség még nem zárja ki a koncepció hasznosságát. A másik nehézség szoros kapcsolatban van az előbbivel; amíg a matematikusoknak kétféle nyelv is rendelkezésükre áll (számok és algebrai szimbólumok a matematika kifejezésére, valamint a természetes nyelv a metamatematika megfogalmazására), addig mi nagyrészt csak a természetes nyelvre vagyunk korlátozva, mint a kommunikáció és a metakommunikáció kifejezési formájára. További fejtegetéseinkben ez a probléma újra és újra felvetődik.

Mi tehát a haszna az emberi kommunikáció kalkulusáról kialakított koncepciónknak, ha az ilyen kalkulus jellemzői csak a távoli jövőben tisztázódnak majd? Véleményünk szerint közvetlen hasznossága abban a tényben rejlik, hogy a fogalom igen hatékony modellt nyújt az azonosítandó jelenség természetéről és absztrakciós fokáról. Hadd ismételjük: a pragmatikai redundanciákat keressük, tudjuk róluk, hogy nem egyszerű, statikus mennyiségek vagy minőségek, hanem a matematikai függvény fogalmával analóg interakciós sémák és azt is feltételezzük róluk, hogy a sémák rendelkeznek azokkal a jellemzőkkel, amelyek a hiba szempontjából kontrollált, célkövető rendszerekben fordulnak elő. Így tehát, ha eme előfeltevések szem előtt tartásával vesszük elő vizsgálatra a két vagy több kommunikáló partner között folyó kommunikációs áramlásokat, bizonyos eredményekhez feltétlenül eljutunk, amelyek ha nem is nevezhetők még formális rendszernek, de mégis olyan természetűek, mint egyfajta kalkulus axióimái és teorémái.

Nagel és Newman szerint analógia van az olyan társasjátékok, mint pl. a sakk és a formalizált matematikai kalkulus között. Ezt így magyarázzák:

“A sakktábla bábui és kockái megfelelnek a kalkulus elemei jeleinek; a bábuk szabályszerű helyei a táblán pedig a kalkulus formuláinak; a bábuk kezdeti pozíciói analógok a kalkulus axiómáival vagy iniciális formuláival, a bábuk következő pozíciói pedig az axiómákból levonható formulákkal (azaz a teorémákkal); a játékszabályok pedig hasonlóan a kalkulus szempontjából a következtetési szabályokkal.”

E gondolatmenetet a szerzők úgy folytatják, hogy rámutatnak arra, hogy a bábuk konfigurációi a táblán önmagukban “értelmetlenek”, de ezekről a konfigurációkról nagyon is értelemteljes kijelentések tehetők. Az ilyenfajta elvonatkoztatási szintű kijelentésekről ugyanezek a szerzők így írnak:

“…kialakíthatók általános »metasakk« teorémák, amelyeknek bizonyítása a táblán megengedhető konfigurációk meghatározott számát teszi csupán szükségessé. Így alakítható ki pl. az a »metasakk« teoréma, hogy mekkora a fehér számára lehetséges nyitó lépések száma, vagy az a teoréma, hogy abban az esetben, ha a fehérnek a királyon kívül csak két futója van, a feketének pedig csak a királya, a fehér nem képes mattot adni a feketének.”

Ezt az analógiát azért idéztük ilyen részletesen, mert ez illusztrálja a kalkulus fogalmát nemcsak a metamatematikában, hanem a metakommunikációban is. Ha ugyanis az analógiát kiterjesztjük a két játékosra is, már nem elvont játékot elemzünk, hanem az emberi interakció olyan folyamatait, amelyet a szabályok bonyolult rendszere szigorúan meghatároz. Talán csak az a különbség, hogy a viselkedés egyetlen egységére (ami hasonlít a játék egy “lépéséhez”) nem szívesen alkalmazzuk az “értelmetlen” jelzőt, inkább azt mondjuk rá: “formálisan megfejthetetlen”. A viselkedés ilyenfajta egysége (a) bekövetkezhet a fizetésemelés, ödipuszkomplexus, alkohol vagy nyári zivatar hatására, és mindenféle érv arra vonatkozóan, hogy a viselkedésnek mi volt “valójában” az oka, hasonlatos az angyalok neméről szóló skolasztikus vitákhoz. amíg az emberi pszichikum nem nyitott a külső megfigyelés számára, addig minden következtetésünk, az is, amit önmagunkról alkottunk, rendkívül megbízhatataln. Ha azonban észleljük, hogy az a viselkedésbeli megnyilvánulás valamley kommunikáló fél részéről a másikban b, c, d vagy e viselkedésbeli megnyilvánulást idéz elő, de nyilvánvalóan kizárja az x, y és z megtartásmódot, akkor felállíthatunk egy metakommunikációs teorémát, függetlenül az a viselkedés “okaitól”. Azt állítjuk tehát, hogy mindenféle interakció definiálható a társasjátékok analógiájával, vagyis felfogható a “lépések” egymást követő, olyan szabályok által szigorúan meghatározott rendjének, amely szabályok akár tudatosak, akár tudattalanok a kommunikáló felekben, alkalmasak arra, hogy velük kapcsolatban értelemteljes metakommunikációs kijelentéseket tegyünk. Ez azt jelenti – mint már az előzőkben is felvetettük –, hogy létezik az emberi kommunikáció pragmatikájának egy még értelmezetlen kalkulusa, amelynek szabályai megfigyelhetők mind a sikeres, mind pedig a megzavart kommunikációban. Az ilyen kalkulus léte összehasonlítható olyan csillaggal, amelynek létét és helyzetét már – ismereteink jelen fokán is – posztulálta az elméleti asztronómia, de a megfigyelőállomások még nem tudták felfedezni.