Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyûjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999.

HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL⁽¹⁾

KARL R. POPPER
 
 
 
 

Volt egyszer egy híres tudós, akit Galileo Galileinek hívtak. Perbe fogta az inkvizíció, arra kényszerítve, hogy visszavonja tanításait. Ez nagy feltûnést keltett, több mint 250 évig felháborodást és izgalmat kavart, még jóval azután is, hogy a közvéleményben gyõzött az ügy, és az egyház is toleránssá vált a tudomány dolgaiban.

Ez ma már egy nagyon régi történet, és félek, hogy elvesztette érdekességét. Galilei tudományának nem maradt semmiféle ellenfele, úgy látszik, jövõje biztosított. A megszerzett gyõzelem régen végleges, és minden rendben van ezen a fronton. Ezért ma a dolgot elfogulatlanul nézzük, végre megtanultunk legalább történelmileg gondolkodni – és meg tudjuk érteni a vita mindkét oldalát. Senkinek sincs türelme hallgatni egy unalmas embert, aki nem tud elfelejteni egy régi sérelmet.

Végül is mirõl szólt ez a régi ügy? A kopernikuszi "Világrendszer" státuszáról volt szó, amely – egyebek között – csupán látszólagos és Földünk forgásából eredõ mozgásként adott magyarázatot a Nap napi mozgására.⁽²⁾ Az egyház hajlandó volt elismerni, hogy az új rendszer egyszerûbb, mint a régi: kényelmesebb eszköz lehet csillagászati számítások és elõrejelzések végzésére. Gergely pápa naptárreformja a gyakorlatban fel is használta. Senki sem ellenezte, hogy Galilei a matematikai elméletet tanítsa, amíg világossá tette, hogy az csupán instrumentális értékkel rendelkezik; így ugyanis nem volt egyéb, mint egy "feltevés", ahogy Bellarmino bíboros mondta,⁽³⁾ avagy egy "matematikai hipotézis" – egyfajta matematikai trükk, "amit azért találtak fel és fogadtak el, hogy megrövidítsék és megkönnyítsék a számításokat".⁽⁴⁾ Más szóval, nem volt ellenvetés egészen addig, amíg Galilei kész volt csatlakozni Andreas Osianderhez, aki Kopernikusz De revolutionibus címû munkájának elõszavában a következõket mondta. "Szükségtelen, hogy ezek a hipotézisek igazak vagy akár egyáltalán valószerûek legyenek; csak egy dologra van szükség, arra, hogy olyan számításokat eredményezzenek, amelyek megegyeznek a megfigyelésekkel".

Galilei maga persze nagyon is kész volt kiemelni a kopernikuszi rendszernek, mint a számítások eszközének felsõbbrendûségét. De feltételezte és kifejezetten hitte, hogy az egyben a világ egy igaz leírása, és számára (ahogy az egyház számára is) ez volt az ügy kiemelkedõ fontosságú szempontja. Kétségkívül volt néhány jó oka arra nézve, hogy higgyen az elmélet igazságában. Látta teleszkópjában, hogy a Jupiter és holdjai a kopernikuszi Naprendszernek (amely szerint a bolygók a Nap holdjai) egy miniatûr modelljét alkotják. Túl ezen, ha Kopernikusznak igaza volt, akkor a belsõ bolygók (és csak ezek) a Földrõl megfigyelve a Holdéhoz hasonló fázisokat kellett mutassanak: és Galilei látta teleszkópjában a Vénusz fázisait.

Az egyház semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy elmélkedjen – az Ótestamentum egy passzusának ellentmondani látszó – új világrendszer igazságán. De aligha ez a fõ ok magatartása megmagyarázásában. Egy alaposabb okot fejtett ki világosan Berkeley püspök, körülbelül száz évvel késõbb, Newtonról szóló kritikájában.

Berkeley korára a kopernikuszi világrendszer belenõtt a newtoni gravitációs elméletbe: Berkeley bennük a vallás komoly versenytársát látta. Meg volt gyõzõdve róla, hogy ha az új tudománynak a "szabadgondolkodók" által adott értelmezése helyes, annak következménye a vallásos hit gyengülése és az egyház tekintélyének hanyatlása lesz. Õk az új tudomány sikerében ugyanis az emberi értelem erejének bizonyítékát látták, amely az isteni kinyilatkoztatás segítsége nélkül képes felfedezni világunk titkait – a jelenség mögött rejtõzõ valóságot.

Ez így – vélte Berkeley – rossz értelmezése az új tudománynak. Teljes õszinteséggel, éles filozófiai elmével elemezte Newton elméletét; és a newtoni fogalmak kritikai áttekintése arról gyõzte meg, hogy ez az elmélet nem lehet más, csak egy "matematikai hipotézis", azaz csupán egy alkalmas eszköz a jelenségek kiszámítására és elõrejelzésére, amely képtelen bármiféle valóságos dolog igaz leírására.⁽⁵⁾

Berkeley kritikáját figyelmen kívül hagyták a fizikusok, de felkapták mind a szkeptikus, mind a vallásos filozófusok. Mint fegyver, bumeránggá vált. Hume kezében minden hit és minden tudás fenyegetõje lett, legyen az emberi vagy kinyilatkoztatott. Kantnál – aki határozottan hitt mind az istenben, mind a newtoni tudomány igazságában – doktrínává vált, amely szerint az istenrõl szóló teoretikus tudomány képtelenség, s hogy Newton tudománya meg kell lakoljon az igazságra tartott igénye miatt. Utóbbi nem jelent mást, mint hogy le kell mondania arról a követelésrõl, hogy felfedezzen egy reális világot a jelenség mögött: a természetrõl szóló igaz tudomány volt, de a természet maga nem más, mint éppen a puszta jelenségek világa, a világ, ahogy megjelenik asszimiláló értelmünk számára. Késõbb egyes pragmatisták egész filozófiájukat alapozták arra a szemléletre, amely szerint a "tiszta" tudás gondolata hibás, s hogy nem lehet tudás semmiféle más értelemben, csak mint instrumentális tudás: így a tudás – hatalom, az igazság – hasznosság.

A fizikusok (néhány ragyogó kivételtõl eltekintve⁽⁶⁾) távol tartották magukat ezektõl a filozófiai vitáktól, amelyek teljesen hatástalanok maradtak. Hûen a Galileitõl megalkotott tradícióhoz, az igazság kutatásának szentelték magukat, ahogy azt õ értette.

Nagyjából így tettek egészen a legutóbbi idõkig. Ma már azonban ez régi történet. Ma a fizikának az a szemlélete, amelyet Osiander, Bellarmino bíboros és Berkeley püspök alapított meg,⁽⁷⁾ egyetlen újabb lövés nélkül megnyerte a csatát. A filozófiai kérdésrõl nyitott minden újabb vita nélkül, bármiféle új érv nélkül az instrumentalista felfogás (ahogy nevezni fogom) elfogadott dogmává lett. A fizikai elmélet "hivatalos nézetének" lehetne nevezni, amelyet a vezetõ elméleti fizikusok (bár Einstein is és Schrödinger is kivétel ez alól) elfogadtak. Részévé lett a jelenlegi fizikaoktatásnak.
 
 
 

2. Mirõl is van szó?

Úgy látszik tehát, mintha a filozófiai kritikai gondolkodás nagy gyõzelmet aratott volna a fizikusok "naiv realizmusa" felett. De kételkedem az ilyen interpretáció helyességében.

Kevés fizikus – ha egyáltalán van ilyen – vette észre, hogy egy filozófiai elméletet fogadott el, amikor elfogadta Bellarmino bíboros és Berkeley püspök instrumentalista felfogását. Azt sem ismerték fel, hogy szakítottak a Galilei-féle hagyománnyal. Ellenkezõleg, a legtöbben közülük úgy vélték, hogy távol tartják magukat a filozófiától, és legtöbbjük nem is törõdött többé a dologgal. Amivel most, mint fizikusok törõdnek, az (a) a matematikai formalizmus, azaz az eszköz elsajátítása és (b) alkalmazása – semmi más. Úgy vélik, hogy így kirekesztve minden mást, végül megszabadulnak, valamennyi filozófiai értelmetlenségtõl. Ez a "kemény" és minden "értelmetlenséget" elutasító hozzáállás megakadályozza õket abban, hogy komolyan szemügyre vegyék a filozófiai érveket a tudomány Galilei-féle szemlélete mellett és ellen (jóllehet hallottak Machról⁽⁸⁾). Így az instrumentalista filozófia gyõzelme aligha tudható be érvei helyességének.

Hogyan jött létre akkor ez a gyõzelem? Úgy tûnik, két tényezõ egybeesése révén; mivel (a) egyrészt nehézségek támadtak a kvantumelmélet formalizmusának interpretációja körül, (b) másrészt viszont alkalmazása látványos gyakorlati sikerekhez vezetett.

(a) 1927-ben Niels Bohr, egyike a legnagyobb gondolkodóknak az atomfizika terén, bevezette az ún. komplementaritási elvet az atomfizikába, ami egyenlõ volt azzal, hogy "visszavont" minden kísérletet az atomelméletnek olyan értelmezésére, miszerint az valaminek a leírása. Bohr kimutatta, hogy bizonyos ellentmondások – amelyek fenyegetõen bukkantak elõ a formalizmus és különbözõ értelmezései között – elkerülhetõk, ha eszünkbe idézzük, hogy a formalizmus mint olyan önmagával konzisztens volt, és alkalmazásának minden egyes esete (avagy az esetek minden fajtája) vele konzisztens maradt. Az ellentmondások csak akkor ütötték fel a fejüket, amikor megpróbálták egyetlen interpretációban összefoglalni a formalizmust és kísérleti alkalmazásának egynél több (vagy egynél több fajta) esetét. Mint azonban Bohr kimutatta, fizikai lehetetlenség, hogy az egymással összeütközõ alkalmazások közül bármelyik pár együtt forduljon elõ egy kísérletben. Így valamennyi egyedi kísérlet eredménye konzisztens volt az elmélettel és egyértelmûen megfelelt neki. Ez minden – mondta – amit kaphatunk. Az igényrõl, hogy többet kapjunk és arról a reményrõl, hogy valaha többet kapunk, le kell mondjunk; a fizika csak akkor marad konzisztens, ha elméleteit nem próbáljuk interpretálni vagy megérteni túl azon, hogy (a) elsajátítjuk a formalizmust és (b) külön-külön összefüggésbe hozzuk õket alkalmazásaik minden megvalósítható esetével.⁽⁹⁾

Így az instrumentalista filozófiát itt ad hoc használták, hogy bizonyos fenyegetõ ellentmondásoktól megszabadítsák az elméletet. Defenzív módon használták – megmenteni egy meglevõ elméletet; és a komplementaritási elv (azt hiszem, emiatt) teljesen terméketlen maradt a fizikában. Huszonhét év alatt semmit sem hozott létre, kivéve néhány filozófiai vitát és néhány érvet a kritikusok (különösen Einstein) megzavarására.

Nem hiszem, hogy a fizikusok elfogadtak volna egy ilyen ad hoc elvet, ha megértették volna ad hoc mivoltát, vagy azt, hogy ez egy filozófiai elv – része a fizika Bellarmino- és Berkeley-féle instrumentalista filozófiájának. Emlékeztek azonban Bohr korábbi és igen termékeny korrespondancia-elvére és hasonló eredményekben reménykedtek – hasztalan.

(b) A komplementaritási elvnek tulajdoníthatók helyett más és gyakorlatibb eredményeket kaptak az atomelmélet révén, néhány közülük csakugyan csattanós volt. Tény, hogy a fizikusoknak tökéletesen igazuk lehetett, amikor ezeket a jól sikerült alkalmazásokat mint elméletük korroborációit értelmezték. Eléggé furcsa módon azonban ezeket az instrumentalista hitvallás megerõsítésének tartották.

Itt mármost nyilvánvalóan hibáztak. Az instrumentalista szemlélet azt állítja, hogy az elméletek semmi egyebek, csak eszközök, míg a Galilei-féle felfogás szerint ezek nemcsak eszközök, hanem egyúttal – és fõként – a világ vagy bizonyos aspektusainak leírásai. Világos, hogy ebben a nézeteltérésben még egy olyan bizonyítást (feltéve, hogy egyáltalán lehetséges "bizonyítani" egy ilyen dolgot) sem lehet valamelyik fél álláspontja igazolásának tekinteni, amely azt mutatná, hogy az elméletek – eszközök, hiszen ebben a tekintetben mindkét fél egyetért.

Ha csak megközelítõleg is igazam van a helyzet értelmezésében, akkor a filozófusoknak, még az instrumentalista filozófusoknak sincs semmi okuk arra, hogy büszkék legyenek gyõzelmükre. Ellenkezõleg, érveiket ismét meg kellene vizsgálniuk, mert legalábbis azok szemében, akik hozzám hasonlóan nem fogadják el az instrumentalista felfogást, ebben a kérdésben nagyon sok forog kockán.

A kérdés, ahogy látom, a következõ:

Nyugati civilizációnk legjelentõsebb alkotó elemeinek egyike az, amit "racionalista hagyománynak" neveznék, amit még a görögöktõl örököltünk. Ez nem más, mint a kritikai vita hagyománya, amely nem önmagáért való, hanem az igazság kutatására szolgál. A görög tudomány, hasonlóan a görög filozófiához, e hagyomány termékei közé tartozik,⁽¹⁰⁾ és annak a törekvésnek a produktuma, hogy megértsük a világot, amelyben élünk – a Galilei által alapított hagyomány pedig ennek a reneszánsza volt.

E racionalista hagyományban a tudományt bevallottan becsülik gyakorlati teljesítményeiért, de még magasabbra értékelik informatív tartalma miatt, és azért a képességéért, hogy megszabadítja gondolkodásmódunkat régi hiedelmektõl, elõítéletektõl, szakállas bizonyosságoktól, – és helyettük felkínál új feltevéseket, merész hipotéziseket. A tudományt felszabadító befolyásáért becsülik, mint egyikét az emberi szabadságot teremtõ legnagyobb erõknek.

A tudomány e felfogása szerint – amelyet megpróbálok védeni – mindez annak a ténynek köszönhetõ, hogy a tudósok (Thalész, Démokritosz, Platón Timaiosza és Arisztarkhosz óta) mertek mítoszokat, feltevéseket vagy elméleteket teremteni, olyanokat, amelyek feltûnõ ellentétben voltak a józan tapasztalat mindennapos világával, mégis alkalmasak voltak arra, hogy megmagyarázzák a mindennapi tapasztalat világának néhány vonatkozását. Galilei pontosan azért tiszteli Arisztarkhoszt és Kopernikuszt, mert értelmünk ezen ismert világán túllépni merészeltek. "Nem tudom eléggé csodálni – írja⁽¹¹⁾ – azoknak a szellemi emelkedettségét, akik csatlakoztak [a heliocentrikus rendszerhez] és igaznak tartották, akik eleven szellemükkel erõszakot követtek el saját érzékeiken ..." Ez Galilei tanúvallomása a tudomány felszabadító erejérõl. Ezek az elméletek pusztán mint képzelõerõnk mutatványai is jelentõsek lennének. De többek ennél, ami látható abból, hogy szigorú ellenõrzésnek vetjük õket alá, megpróbálva levezetni belõlük a józan tapasztalat ismert világának néhány szabályszerûségét, azaz megpróbáljuk megmagyarázni ezeket a szabályszerûségeket. És ez a kísérlet, megmagyarázni az ismertet az ismeretlen révén (ahogy azt másutt leírtam⁽¹²⁾) mérhetetlenül kiszélesítette az ismert dolgok birodalmát. Mindennapi világunk tényeihez hozzátették a láthatatlan levegõt, az antipódusokat, a vérkeringést, a teleszkóp és a mikroszkóp világát, az elektromosságot, a nyomjelzõ atomokat, amelyek részletesen megmutatják nekünk az anyag mozgását az élõ testekben. Mindezek a dolgok korántsem puszta eszközök, azt bizonyítják, hogy elménk intellektuális gyõzelmet aratott világunk felett.

Másként is lehet azonban nézni e dolgokat. Egyesek számára a tudomány még mindig nem egyéb, mint feldicsõített barkácsolás – "mechanika"; nagyon hasznos, de veszélyes is a valódi kultúrára, azzal fenyeget minket, hogy megvalósul a shakespeare-i "mechanikusok", a csaknem-írástudatlanok uralma. Sohasem szabadna ezeket egy lélegzetre említeni az irodalommal, a mûvészetekkel, vagy a filozófiával. Állítólagos felfedezései pusztán mechanikai találmányok, elméletei megint csak eszközök – szerkentyûk, vagy talán szuper-szerkentyûk. Nem képes rá és nem is fedez fel számunkra új világokat mindennapi világunk jelenségei mögött, mert a fizikai világnak csak felszíne van, nincs mélysége. A világ éppen az, aminek látszik. Egyedül a tudományos elméletek nem azok, aminek látszanak. A tudományos elmélet se nem magyarázza, se nem írja le a világot; nem egyéb, mint egy eszköz.

Nem állítom, hogy mindez teljes képet ad a modern instrumentalizmusról, de – úgy vélem – tisztességes vázlata eredeti filozófiai háttere egy részének. Jól tudom, ma van egy sokkal fontosabb része e filozófiai háttérnek, a modern "mechanikus" vagy mérnök megjelenése és önigazolása.⁽¹³⁾ Mégis azt hiszem, a kérdést abban kell látni, hogy választanunk kell egy kritikai és merész racionalizmus – a felfedezések szelleme – valamint egy szûk és defenzív hitvallás között (mely utóbbi szerint nem tudhatunk és nem is kell többet megtudnunk vagy megértenünk világunkról, mint amit már ismerünk). Oly hitvallás ez, amely összeegyeztethetetlen a tudománynak, mint az emberi szellem egyik legmagasabb teljesítményének méltánylásával.

Ilyen megfontolásokból kiindulva próbálom ebben a tanulmányban legalább egy részét támogatni a tudomány Galilei-féle felfogásának, szemben az instrumentalista felfogással. Persze egészében nem tudom fenntartani. Van egy része, amelyet az instrumentalisták – azt hiszem – jogosan támadtak meg. Arra a nézetre gondolok itt, amely szerint a tudományban megcélozhatjuk és megszerezhetjük a lényegek segítségével történõ végsõ magyarázatot. Ezzel az arisztoteliánus felfogással (amelyet "esszencializmusnak" neveztem⁽¹⁴⁾) áll szemben az, ami az instrumentalizmus filozófiai ereje és érdekessége. Így vitámban kritizálni fogom az emberi megismerés két felfogását, az esszencializmust és az instrumentalizmust. Szembe fogom állítani ezekkel azt, amit a harmadik nézetnek nevezek, – ami Galilei felfogásából megmarad az esszencializmus kiküszöbölése után, vagy pontosabban: ha leszámítjuk nézetibõl azt, amire vonatkozóan jogos az instrumentalista támadás.
 
 
 

3. Az elsõ nézet: a lényegek segítségével történõ

végsõ magyarázat

Az esszencializmus – az elsõ megvitatandó a tudományos elméletek három felfogása közül – része a tudomány galileánus filozófiájának. E filozófiában három bennünket érdeklõ elemet vagy tételt különböztethetünk meg. Az esszencializmus (az "elsõ nézetünk") az a része a galileánus filozófiának, amelyet nem kívánok fenntartani. Ez a (2)-es és (3)-as tételek kombinációjából áll. A három tétel a következõ:

(1) A természettudós a világ (és különösen annak szabályszerûségei, vagy "törvényei") egy igaz elméletét vagy leírását akarja megtalálni, amely egyúttal magyarázatát nyújtja a megfigyelhetõ tényeknek is. (Ez azt jelenti, hogy e tények leírása levezethetõ kell legyen az elméletbõl és bizonyos állításokból, az ún. "kezdeti feltételekbõl".)

Ezt az elvet meg szándékozom tartani. "Harmadik nézetünk" egy részének megalkotásához kell.

(2) A természettudósnak sikerülhet az ilyen elméletek igazságának végsõ megállapítása, túl minden ésszerû kételyen.

E második tétel – úgy vélem – kiigazításra szorul. Mindaz, amit természettudós – szerintem – tenni tud, az elméleteinek ellenõrzése és azoknak az elméleteknek kiküszöbölése, amelyek nem állják ki a legszigorúbb próbákat, amiket csak ki tud találni. De sohasem lehet eléggé biztos abban, hogy vajon az új kísérletek (vagy éppen egy új elméleti vita) nem vezethetik-e majd elméletének módosítására vagy elvetésére. Ebben az értelemben az elméletek nem mások mint hipotézisek, és azok is maradnak: sejtések (doxa), mint a biztos tudás (epistm) ellentétei.

(3) A legjobb, az igazán tudományos elméletek a "lényegeket" avagy a dolgok "lényegi természetét" írják le – a realitásokat, amelyek a külsõ megjelenés mögött fekszenek. Az ilyen elméletek nem szorulnak rá – nem is fogékonyak – további magyarázatra: végsõ magyarázatok, s ezeket megtalálni a természettudós végsõ célja.

Ez a harmadik tétel (összekapcsolva a másodikkal) az, amit "esszencializmusnak" neveztem. Azt hiszem, hogy hasonlóan a második elvhez, hibás.

Mármost az instrumentalista tudományfilozófusoknak – Berkeley-tõl Machig, Duhemig és Poincaréig – a következõ a közös álláspontja ebben. Valamennyien azt állították, hogy magyarázat nem célja a fizikai tudományoknak, minthogy azok nem képesek felfedezni "a dolgok rejtett lényegeit". Az érv megmutatja, hogy amire gondoltak, az az, amit én a végsõ magyarázatnak nevezek.⁽¹⁵⁾ Néhányan közülük, úgymint Berkeley és Mach azért vallják ezt a nézetet, mert nem hiszik, hogy bármely fizikai dolognak lényege volna: Mach, mivel egyáltalán nem hitt a lényegben; Berkeley, mivel csak a szellemi lényegekben hitt, és úgy vélte, hogy a világ egyetlen lényegi magyarázata Isten. Duhem alighanem úgy vélte (kanti reminiszcenciák nyomán⁽¹⁶⁾), hogy vannak lényegek, de felfedhetetlenek az emberi megismerés révén, (bár valahogy meg lehet közelítenünk õket); Berkeley-hez hasonlóan õ is úgy gondolta, hogy ezek a vallás révén tárhatók fel. Mindenesetre valamennyien megegyeznek abban, hogy a (végsõ) tudományos magyarázat lehetetlenség. És a rejtett lényeg hiányából, amelyet a tudományos elméletek írnának le, arra következtetnek, hogy ezek az elméletek (amelyek nyilvánvalóan nem írják le mindennapi tapasztalataink normális világát) egyáltalán semmit sem írnak le. Így ezek csak puszta eszközök.⁽¹⁷⁾ Az, ami az elméleti tudás gyarapodásának tûnik, nem egyéb, mint az eszközök tökéletesedése.

Az instrumentalista filozófusok ezért visszautasítják a harmadik tételt, a lényeg tételét. (Én is visszautasítom, de némiképpen más megfontolásokból.) Ugyanakkor visszautasítják és vissza kötelesek utasítani a második tételt; hiszen ha az elmélet nem más mint eszköz, akkor nem lehet igaz (csak kényelmes, egyszerû, gazdaságos, hathatós stb.). Gyakran nevezik az elméleteket "hipotéziseknek"; de ezen természetesen nem azt értik, amit én: hogy az elméleteket igaznak sejtjük, hogy deskriptív, de esetleg hamis állítások; bár õk is azt akarják mondani, hogy az elméletek bizonytalanok: "És ami a hipotézisek, hasznosságát illeti – írja Osiander (elõszavának végén) – senki sem várjon valamiféle bizonyosságot a csillagászattól, mert semmi ilyesmi sem jöhet ki belõle soha." Mármost teljesen egyetértek azzal, hogy az elméletekben nincs bizonyosság (az elméletek mindig cáfolhatók); sõt egyetértek azzal is, hogy ezek eszközök, de nem értek egyet azzal, hogy ez az az ok, ami miatt az elméletekben nem lehetségesek bizonyosságok. (Az igazi ok, azt hiszem, egyszerûen az, hogy az ellenõrzés sosem lehet kimerítõ.) Így a második és harmadik tételre vonatkozóan sok minden van, ahol egyetértek instrumentalista ellenfeleimmel. Az elsõ tételt illetõen viszont teljes a véleményeltérés.

E nézeteltérésre késõbb visszatérek. E szakaszban megpróbálom kritika alá venni a harmadik tételt, a tudomány esszencialista tételét, némiképpen más vonalon haladva, mint az instrumentalizmus érvelése, amelyet nem fogadok el. Érvük ugyanis, hogy nem lehetnek "rejtett lényegek", azon a meggyõzõdésen alapul, hogy semmi rejtett nem lehetséges (vagy ha bármi rejtett, az csak isteni kinyilatkoztatás révén válhat ismertté). Az elõzõ szakaszban mondottakból látható, hogy nem fogadhatok el olyan érvet, amely a tudománynak az iránti igényeit veti el, minthogy felfedezzük pl. a Föld forgását, vagy az atommagot, a kozmikus sugárzást, vagy a "rádiócsillagokat".

Ezért készségesen elismerem az esszencializmusnak, hogy sok minden rejtett elõlünk és ezek közül sok minden felfedezhetõ. (Alapjában nem értek egyet a wittgensteini mondás szellemével, hogy "a rejtély nem létezik".) Még azokat sem szándékozom kritizálni, akik megkísérlik megérteni a "világ lényegét". Az esszencialista tétel, amelyet támadok, csak az, hogy a természettudomány végsõ magyarázatra törekszik; egy olyan magyarázatra, amely (lényegében, vagy természeténél fogva) tovább nem magyarázható, és nem is igényel bármiféle további magyarázatot.

Így az esszencializmusra vonatkozó kritikámnak nem célja a lényeg nem-létének megállapítása; szándékom csupán annak a homályos szerepnek bemutatása, amelyet a galileánus tudományfilozófiában a lényeg eszméje játszott (egészen Maxwellig, aki hajlamos volt hinni benne, de akinek munkássága lerombolta ezt a hitet). Más szavakkal, kritikám azt akarja megmutatni, hogy a lényegek akár léteznek, akár nem, a bennük való hit semmiképpen sem segít minket, sõt valószínûbb, hogy akadályoz; úgyhogy nincs ok, amiért a tudósnak fel kellene tételezni létezésüket.⁽¹⁸⁾

Ezt, úgy vélem, a legjobban egy egyszerû példán lehetne bemutatni – a newtoni gravitációs elméleten.

A newtoni elmélet esszencialista interpretációja Roger Cotes-tól származik.⁽¹⁹⁾Szerinte Newton felfedezte, hogy az anyag minden részecskéje gravitációval felruházott, azaz egy belsõ erõvel a más anyagok vonzására. Tehetetlenséggel (inercia) is felruházott – egy mozgásállapota megváltoztatásának ellenálló (vagy mozgásának irányát és sebességét megõrizni törekvõ) belsõ erõvel. Minthogy mindkettõ, a gravitáció és a tehetetlenség is benne rejlik az anyag minden részecskéjében, ebbõl következik, hogy mindketten szigorúan arányosak kell legyenek a testben levõ anyag mennyiségével, s ezért egymással is. Innen a tehetetlen és gravitáló tömeg arányosságának törvénye. Mivel a gravitáció kisugároz minden részecskébõl, megkapjuk a vonzás négyzetes törvényét. Más szóval, Newton mozgástörvényei egyszerûen matematikai nyelven írják le a dolgok állapotát, mely az anyag inherens tulajdonságaiból következik: az anyag lényegi természetét írják le.

Mivel Newton elmélete ily módon leírta az anyag lényegi természetét, ennek segítségével az anyag viselkedését matematikai levezetés révén megmagyarázhatta. Newton elméletét viszont – Cotes szerint – nem lehet és nem kell tovább magyarázni, legalábbis a fizikán belül nem. (Az egyetlen lehetséges további magyarázat az volt, hogy Isten ruházta fel az anyagot ezekkel a lényeges tulajdonságokkal.⁽²⁰⁾)

A newtoni elmélet esszencialista felfogása egészében véve elfogadott nézet volt egészen a XIX. sz. utolsó évtizedeiig. Hogy homályos volt, az világos: megakadályozta olyan termékeny kérdések felmerülését, mint pl. "mi a gravitáció oka", vagy még teljesebben: "nem tudnánk-e megmagyarázni a gravitációt oly módon, hogy a newtoni elméletet, vagy annak egy jó megközelítését levezetnénk egy általánosabb elméletbõl (ami függetlenül ellenõrizhetõ lenne)?"

Ma már világosan látható, hogy Newton nem tartotta a gravitációt az anyag lényegi tulajdonságának (nem úgy mint a tehetetlenséget és – Descartes-tal együtt – a kiterjedést.) Úgy látszik, átvette Descartes-nak azt a nézetét, hogy a dolog lényege a dolog igaz vagy abszolút tulajdonsága kell legyen (azaz egy olyan tulajdonság, amely nem függ más dolgok létezésétõl), úgy mint a kiterjedés, vagy a mozgásállapot-változással szembeni ellenállás képessége, nem pedig relacionális tulajdonság, azaz olyan, amely a gravitációhoz hasonlóan, a test és más testek közötti viszonyokat (térbeli kölcsönhatásokat) határoz meg. Erõsen érezte eszerint, hogy ez az elmélet nem teljes, és hogy szükséges a gravitáció megmagyarázása. "Hogy a gravitáció – írja⁽²¹⁾ – az anyag veleszületett, inherens és lényegi tulajdonsága, melynek révén egy test egy másikra ... távolhatást gyakorolhatna ... mindez számomra oly nagy képtelenségnek tûnik, hogy úgy hiszem, nincs ember, aki elfogadja, ha megfelelõen jártas a filozófiai gondolkodásban."

Érdekes, hogy Newton itt elõre is elítéli követõinek zömét. Számukra az iskolában tanult tulajdonságok lényeginek (sõt magától értetõdõnek) tûntek, jóllehet – kartéziánus hátterével – Newton szemében ugyanazok a tulajdonságok magyarázatra szorultak (sõt majdnem paradox jellegûek voltak).

Mindemellett Newton maga is esszencialista volt. Határozott kísérletet tett a gravitáció egy elfogadható végsõ magyarázatának megtalálására, megpróbálva levezetni a négyzetes törvényt egy mechanikai taszítás feltételezésébõl – ez az egyetlen fajta oksági hatás, amelyet Descartes megengedett, mivel egyedül a lökés magyarázható valamennyi test lényegi tulajdonsága, a kiterjedés által.⁽²²⁾ Ez azonban nem sikerült neki. Ha sikerült volna, bizonyosak lehetünk benne, azt gondolta volna, hogy problémája véglegesen megoldódott – hogy megtalálta a gravitáció végsõ magyarázatát.⁽²³⁾ De ebben tévedett volna. A kérdést, hogy "miért taszíthatják egymást a testek", fel lehet tenni (ahogy Leibniz elõször észrevette), s ez éppen egy különösen termékeny kérdés. (Ma azt hisszük, hogy bizonyos elektromos taszítóerõk miatt taszítják egymást.) De a kartéziánus és newtoniánus esszencializmus, különösen ha Newtonnak sikere lett volna a gravitáció megkísérelt magyarázatában, megakadályozhatta volna, hogy a kérdés valaha is felvetõdjék.

Ezek a példák, úgy vélem, megvilágítják, hogy a lényegben való hit (akár igaz, vagy hamis) akadályokat idézhet elõ a gondolkodásban az új és termékeny problémák felállításával szemben. Továbbá nem lehet a tudomány része (mert még ha véletlenül találnánk is egy lényeget leíró elméletet, sose lehetnénk bizonyosak benne). De az esetleg obskurantizmusba vezetõ hit, bizonyára nem az a tudományon kívüli vélekedés (ilyen pl. a kritikai viták erejébe vetett bizalom), amelyet egy tudósnak el kell fogadnia.

Ezzel befejezem esszencializmus-kritikám.
 
 
 

4. A második nézet: elméletek mint eszközök

Az instrumentalista felfogásnak nagy vonzereje van. Szerény, nagyon egyszerû, különösen az esszencializmussal összehasonlítva.

Az esszencializmus szerint megkülönböztetést kell tegyünk (i) a lényegi valóság univerzuma, (ii) a megfigyelhetõ jelenségek univerzuma, és (iii) a leíró nyelv vagy szimbolikus reprezentáció univerzuma között. Mindezt négyzetek segítségével próbálom szemléltetni:

Az elmélet funkcióját ily módon a következõképpen lehet leírni: a, b jelenségek; A, B a megfelelõ valóságelemek a jelenségek mögött; a és b pedig e realitáselemek leírásai vagy szimbolikus reprezentációi. Az E jelenti A, B lényeges tulajdonságait, és e az E-t leíró elmélet. Mármost mi e-ból és a-ból levezethetjük b-t, ami azt jelenti, hogy elméletünk segítségével megmagyarázhatjuk, hogy a miért vezet b-hez, miért lehet oka b-nek.

Az instrumentalizmus ábrázolásához meg lehet tartani ezt a sémát, egyszerûen el kell hagyni (i)-t, azaz ki kell küszöbölni a változó külsõ megjelenés mögötti realitások univerzumát. Az a ekkor közvetlenül leírja a-t, és b leírja b-t, e pedig nem ír le semmit – pusztán egy eszköz, amelynek használata segít levezetni a-ból b-t. (Ezt ki lehet fejezni úgy – ahogy Wittgenstein nyomában Schlick mondta -, hogy egy általános törvény vagy elmélet tulajdonképpen nem kijelentés, hanem inkább "szabály, vagy elõírások egy halmaza egyedi kijelentések más egyedi kijelentésekbõl való levezetésére."⁽²⁴⁾)

Ez az instrumentalista felfogás. Hogy jobban megértsük, vegyük elõ ismét a newtoni dinamika példáját. Az a és b legyen két fénypont helyzete (vagy a Mars bolygó két pozíciója); a és b a formalizmus megfelelõ formulái, e pedig az elmélet, amelyet megerõsít a Naprendszer általános leírása (vagy a Naprendszer egy "modellje"). Az e-nak a világban (az ii univerzumban) semmi sem felel meg: egyszerûen nincs például olyasmi, mint a vonzóerõ. A newtoni erõk nem entitások, amelyek determinálják a testek gyorsulását: nem egyebek, mint matematikai eszközök, amelyeknek funkciója, hogy lehetõvé tegyék nekünk b levezetését a-ból.

Nem kétséges, hogy itt egy vonzó egyszerûsítéssel van dolgunk, Occam borotvájának radikális alkalmazásával. Bár az egyszerûség hatására sokan megtértek az instrumentalizmushoz (például Mach), azonban nem ez jelenti a legerõsebb érvet az instrumentalizmus elfogadása mellett.

Berkeley legerõsebb érve az instrumentalizmus mellett nominalista nyelvfilozófiáján alapult. E filozófia szerint a "vonzóerõ" kifejezés értelmetlen kell legyen, mivel vonzóerõt sohasem lehet megfigyelni. Amit megfigyelhetünk, azok mozgások, nem pedig állítólagos rejtett "okaik". Ez – Berkeley nyelvrõl vallott felfogása szerint – elégséges ahhoz, hogy kimutassuk: Newton elméletének semmi informatív vagy deskriptív tartalma nincs.

Berkeley érvét talán bírálhatjuk, mivel a jelentésnek tûrhetetlenül szûk elméletét feltételezi. Következetesen alkalmazva ugyanis ahhoz a tételhez jutunk, hogy valamennyi diszpozicionális szó jelentés nélküli. Nemcsak a newtoni "vonzóerõk" lennének jelentés nélküliek, hanem olyan szokásos diszpozicionális szavak és kifejezések is, mint "törékeny" (szemben a "töröttel"), vagy "elektromos vezetõképesség" (szemben az "elektromos vezetéssel"). Ezek nem valamiféle észlelhetõnek a nevei, ennélfogva ugyanolyannak minõsülnek, mint a newtoni erõk. De kényelmetlen volna mindezeket a kifejezéseket értelmetleneknek tekinteni, és az instrumentalista felfogás szempontjából teljesen szükségtelen ezt megtenni: csak a diszpozicionális terminusok és diszpozicionális kijelentések jelentésének elemzésére van szükség. Ez fel fogja tárni, hogy van értelmük. Az instrumentalista felfogás szempontjából azonban nincs deskriptív jelentésük (mint a nem-diszpozicionális terminusoknak és kijelentéseknek). Feladatuk nem eseményeket vagy történéseket közölni a világról, esetleg leírni a tényeket. Inkább azt mondhatjuk, jelentésük kimerül abban, hogy lehetõvé teszik számunkra, felhatalmaznak minket arra, hogy következtetéseket vonjunk le az egyik tényállásból a másikra nézve. Csak a nem-diszpozicionális kijelentések, amelyek megfigyelhetõ tényállásokat írnak le ("ez a láb eltörött") számítanak készpénznek; a diszpozicionális kijelentések – és a tudomány törvényei ezek közé tartoznak – nem készpénzérvényûek, hanem olyanok, mint azok a jogi "eszközök", amelyek készpénzigényt alapoznak meg.

Úgy látszik, csak egyetlen további lépésre van szükség ugyanebben az irányban, hogy elérkezzünk egy instrumentalista érvhez, amelyet különösen nehéz, ha nem lehetetlen bírálni: mivel itt egész kérdésünket – hogy a tudomány vajon deskriptív vagy instrumentális – álproblémaként exponálják.⁽²⁵⁾

A kérdéses lépés egyszerûen abban áll, hogy nemcsak azt engedjük meg, hogy a diszpozicionális terminusoknak legyen – instrumentális – jelentése, hanem azt is, hogy egyfajta deskriptív jelentésük is legyen. A diszpozicionális szavak, mint a "törékeny", bizonyára leírnak valamit; mivel egy dologról kimondani, hogy törékeny, az annyi, mint leírni egy olyan dologként, amelyik eltörhet. Azonban egy dologról azt mondani, hogy törékeny vagy oldható, csak módjában és módszerében más leírás, mint azt mondani, hogy eltörött vagy feloldódott: máskülönben nem használhatnánk a megfelelõ képzõket ("-ékony/-ékeny", "ható/-hetõ"). A különbség csak az, hogy diszpozicionális terminusokat használva azt írjuk le, mi történhet (bizonyos körülmények között) egy dologgal. Ennek megfelelõen, a diszpozicionális leírások nem egyebek mint leírások, viszont van mindemellett egy tisztán instrumentális funkciójuk. Esetükben a tudás – hatalom (az elõrelátás hatalma). Amikor Galilei azt mondta a Földrõl, hogy "mégis mozog", nem kétségbevonható, hogy egy deskriptív kijelentést tett. E kijelentés funkciója vagy jelentése azonban mindemellett tisztán instrumentális: kimerül abban a segítségben, amit bizonyos nem-diszpozicionális kijelentések levezetésénél nyújt.

Így a kísérlet kimutatni, hogy az elméleteknek van egy deskriptív jelentésük instrumentális jelentésükön kívül, e szerint az érv szerint félreértésen alapul; és az egész probléma – a vita Galilei és az egyház között – álproblémává lesz.

Annak a nézetnek a bizonyítására, hogy Galilei egy álprobléma miatt szenvedett, azt állítják, hogy a fizika egy logikailag fejlettebb rendszerében Galilei problémája ténylegesen semmivé vált. Einstein általános elve – hallja gyakran az ember – teljesen világossá teszi, hogy még a körmozgás esetében is értelmetlen abszolút mozgásról beszélni; mivel szabadon választhatjuk ki bármelyik rendszert, amelyet (viszonylagosan) nyugalomban levõnek kívánunk felfogni. Így Galilei problémája eltûnik. Mi több, éppen a fentebb megadott okokból tûnik el. A csillagászati tudás nem lehet semmi más, csak annak a tudása, hogyan viselkednek a csillagok; így nem lehet semmi más, mint képesség leírni és elõrelátni megfigyeléseinket; s mivel ez független kell legyen a koordinátarendszer szabad választásától, most már világosabban láthatjuk, hogy Galilei problémája miért nem lehetett valóságos.

Ebben a szakaszban nem fogom kritizálni az instrumentalizmust, nem fogok válaszolni érveire, kivéve a legutolsót – az általános relativitás elméletén alapuló érvet. Ez az érv egy hibán alapul. Az általános relativitás szempontjából nagyon is van értelme – sõt abszolút értelme – azt mondani, hogy a Föld forog: pontosan abban az értelemben teszi ezt, ahogy egy biciklikerék forog. Forog, azaz tetszõlegesen megválasztható lokális inerciarendszerre vonatkoztatva forog. Valóban, a relativitáselmélet oly módon írja le a Naprendszert, hogy ebbõl a leírásból levezethetjük: bármely megfigyelõ bármely eléggé távoli szabadon mozgó fizikai testen (például a Holdon, egy más bolygón vagy egy a rendszeren kívüli csillagon) a Földet forgónak látná, és ebbõl a megfigyelésbõl levezethetné, hogy lakói számára a Napnak van egy látszólagos napi mozgása. Viszont világos, hogy pontosan ez az értelme a vizsgált "mozog" szónak; hiszen a kérdés egy része az volt, hogy vajon a Naprendszer egy a Jupiterhez és holdjaihoz hasonló rendszer-e, csak nagyobb; és vajon hasonlónak látszana-e ehhez a rendszerhez kívülrõl nézve. Mindezekben a kérdésekben Einstein egyértelmûen igazolja Galileit.

Érvemet nem lehet annak elismeréseként értelmezni, hogy az egész kérdés redukálható volna a megfigyelések vagy a lehetséges megfigyelések valamelyikére. Bevallottan mind Galilei, mind Einstein szándéka – többek között – az volt, hogy levezessék mit látna egy megfigyelõ, vagy egy lehetséges megfigyelõ. Nem ez azonban a fõ problémájuk. Mindketten fizikai rendszereket és azok mozgásait vizsgálták. Csak az instrumentalista filozófus állítja, hogy amit tárgyaltak, vagy "valójában tárgyalni szándékoztak", azok nem a fizikai rendszerek voltak, hanem csak a lehetséges megfigyelések eredményei; s hogy az ún. "fizikai rendszereik", amelyek kutatásaik tárgyainak tûntek, valójában csak eszközök megfigyelések elõrejelzése számára.
 
 
 

5. Az instrumentalista felfogás kritikája

Berkeley érve, mint láttuk, egy bizonyos nyelvfilozófia elfogadásán alapul, elsõ pillantásra talán meggyõzõ, de nem szükségképpen igaz. Azonkívül, a jelentés problémájához⁽²⁶⁾ kapcsolódik, amelynek homályossága közismert, és aligha kínálja a megoldás reményét. A helyzet még reménytelenebbé válik, ha a Berkeley-féle érvelés újabb keletû fejlõdését tekintjük, mint azt az elõzõ szakaszban vázoltuk. Megpróbálok ezért egy más megközelítés segítségével világos döntést kikényszeríteni – nem a nyelv, hanem inkább a tudomány elemzésének révén.

A tudományos elméletek instrumentalista felfogásának általam javasolt kritikáját a következõkben lehetne összegezni.

Az instrumentalizmust tézisszerûen úgy lehetne megfogalmazni, miszerint a tudományos elméletek – az ún. "tiszta" tudományok elméletei – nem egyebek, mint számítási (vagy következtetési) szabályok; alapjában véve ugyanolyan jellegûek, mint az ún. "alkalmazott" tudományok számítási szabályai. (Sõt, úgy is megfogalmazhatjuk a tézist, hogy a "tiszta" tudomány egy hamis megnevezés, s hogy valamennyi tudomány "alkalmazott" tudomány.)

Mármost az instrumentalizmusnak adott válaszom azt mutatja be, hogy lényeges különbségek vannak a "tiszta" elméletek és a technikai számítási szabályok között; és hogy az instrumentalizmus ezeknek a szabályoknak tökéletes leírását adhatja, de teljesen képtelen megmagyarázni a különbséget köztük és az elméletek között. Az instrumentalizmus így összeomlik.

A számítási szabályok (mondjuk a navigációban) és a tudományos elméletek (mint Newtoné) közötti számos funkcionális eltérés elemzése nagyon érdekes feladat, de itt most meg kell elégedjünk az eredmények rövid listájával. A logikai kapcsolatok, amelyek az elméletek és a számítási szabályok között fennállhatnak, nem szimmetrikusak; eltérnek azoktól, amelyek a különféle elméletek között fennállhatnak, és azoktól is, amelyek a különbözõ számítási szabályok között állnak fenn. A számítási szabályok kipróbálásának módja különbözik az elméletek ellenõrzésének módjától; és a számítási szabályok alkalmazásához szükséges készségek teljesen eltérnek azoktól, amelyeket alkalmazhatóságuk határainak (elméleti) megvitatása és (elméleti) meghatározása igényelnek. Ez csak néhány utalás, de máris eléggé jelezhetik az érvelés irányát és erejét.

E szempontok közül egyet most kissé teljesebben is kifejtek, mert ezáltal láthatóvá válik egy némileg ahhoz hasonló érv, mint amit az esszencializmus ellen használtam. Azt a tényt szeretném érinteni, hogy az elméleteket a megcáfolásukra tett kísérletek (amelyekbõl nagyon sokat tanulunk) révén ellenõrizzük, míg a technikai számítási szabályok esetében ennek – szigorúan véve – semmi sem felel meg.

Egy elméletet nem pusztán alkalmazása vagy kipróbálása segítségével ellenõrzünk, hanem nagyon speciális esetekre alkalmazzuk – olyan esetekre, amelyeknél az eredmények eltérnek azoktól, amelyek bekövetkezését az illetõ elmélet feltételezése nélkül vagy más elméletek alapján várnánk el. Más szóval, megpróbáljuk kiválogatni az ellenõrzés számára azokat a döntõ eseteket, amelyekben azt várjuk, hogy az elméletnek csõdöt kell mondania, ha nem igaz. Az ilyen esetek baconi értelemben "döntõk"; az útkeresztezõdéseket jelzik két (vagy több) elmélet között. Mert ha azt mondjuk, hogy a kérdéses elmélet nélkül más eredményt kellett volna várnunk, ebbõl az következik, hogy elvárásunk valamilyen más (talán régebbi) elméletbõl eredt, akármilyen homályosan tudatosítjuk is ezt a tényt. De míg Bacon azt hitte, hogy egy döntõ kísérlet (experimentum crucis) megalapozhat vagy verifikálhat egy elméletet, mi csupán azt mondjuk, hogy legfeljebb az elmélet cáfolására vagy falszifikációjára képes.⁽²⁷⁾ Nem más, mint kísérlet az elmélet megcáfolására; és ha ez nem sikerül – ha az elmélet váratlan elõrejelzései sikeresek – akkor azt mondjuk, hogy a kísérlet korroborálta. (Annál jobban korroborált⁽²⁸⁾, minél váratlanabb, vagy kevésbé valószínû volt a kísérlet eredménye.)

Az itt kifejtett nézettel szemben felmerülhet (Duhem nyomán⁽²⁹⁾) az az ellenvetés, miszerint valamennyi ellenõrzésben nemcsak a vizsgált elmélet játszik szerepet, hanem elméleteink és feltevéseink egész rendszere – sõt, többé-kevésbé tudásunk egésze -, úgyhogy sosem tudjuk bizonyosan, hogy mindeme feltevések közül melyiket cáfoltuk meg. Ez az ellenvetés azonban elsiklik a tény fölött, hogy amikor a két elméletet (amelyek között a döntõ kísérlet alapján választani akarunk) mindezzel a háttér-tudással együtt vesszük – ahogy valóban vennünk is kell -, akkor két olyan rendszer közül választunk, amelyek csak az éppen vizsgált két elméletben különböznek egymástól. Eltekint továbbá attól a ténytõl is, hogy mi nem az elméletnek mint olyannak, hanem az elméletnek és a háttértudásnak a cáfolatát állítjuk; mely utóbbinak bizonyos részei, ha más döntõ kísérletek is tervezhetõk, egy nap el is vethetõk, mert esetleg õk felelõsek a kudarcért. (Így a vizsgált elméletet akár úgy is jellemezhetjük, mint hatalmas rendszerünknek azt részét, amelyre valamilyen – esetleg homályos – alternatívánk van, és amelyre nézve döntõ ellenõrzéseket próbálunk tervezni.)

Mármost semmi, ami eléggé hasonlítana ilyen ellenõrzésekhez, nem létezik a eszközök vagy számítási szabályok esetében. Egy eszköz kétségkívül elromolhat vagy elavulhat. Aligha van azonban értelme azt mondani, hogy egy eszközt a legszigorúbb ellenõrzésnek vetünk alá, abból célból, hogy eldobjuk, ha nem állja ki ezeket az ellenõrzéseket. Minden repülõgép ellenõrizhetõ például "tartóssága" szempontjából, de ezt a szigorú ellenõrzést nem azért végezzük, hogy eldobjunk minden szerkezetet, ha az elromlik, hanem információkat akarunk szerezni a szerkezetrõl (azaz ellenõrizni akarunk egy rávonatkozó elméletet), hogy alkalmazhatósága (a biztonság) határain belül használni tudjuk.

Egy elmélet gyakorlati alkalmazását – alkalmazhatósága határain belül – instrumentális célokra akkor is használhatjuk, ha az elméletet már megcáfoltuk: a csillagász, aki tudja, hogy Newton elmélete hamisnak bizonyult, alkalmazhatósága határain belül nyugodtan alkalmazza annak formalizmusát.

Néha csalódhatunk, ha azt találjuk, hogy egy eszköz alkalmazhatóságának területe kisebb, mint elõször elvártuk volna; de ez nem dobatja el velünk az eszközt mint eszközt – legyen ez akár egy elmélet vagy bármi más. Másfelõl egy ilyen csalódás azt jelenti, hogy új információt szereztünk egy elmélet megcáfolásán keresztül – mely elméletbõl az következett, hogy az eszköz szélesebb körben alkalmazható.

Eszközök, sõt elméletek – amennyiben eszközök -, mint láttuk, nem cáfolhatók meg. Az instrumentalista interpretáció ennélfogva képtelen számot adni az igazi ellenõrzésekrõl, amelyek cáfolási kísérletek, és nem jut túl azon az állításon, hogy különféle elméletek különféle alkalmazási területtel rendelkeznek. Ekkor azonban nem tudja megmagyarázni a tudományos haladást. Ahelyett hogy azt mondanák (mint én), hogy Newton elméletét falszifikálták azok a döntõ kísérletek, amelyek nem falszifikálták Einsteint, és ezért Einstein elmélete jobb, a következetes instrumentalistának azt kell mondania – utalva "új" szempontjára -, amit Heisenberg mond: "Következésképpen ne mondjuk többé, hogy Newton mechanikája hamis ... Inkább a következõ megfogalmazást használjuk: a klasszikus mechanika ... mindenütt egzaktul "helyes", ahol fogalmai alkalmazhatók."⁽³⁰⁾

Minthogy a "helyes" itt "alkalmazhatót" jelent, az állítás csupán a következõ: "A klasszikus mechanika ott alkalmazható, ahol fogalmai alkalmazhatók" – ami nem mond sokat. Bárhogy álljon is azonban a dolog, a falszifikáció elhanyagolásával és az alkalmazás hangsúlyozásával az instrumentalizmus éppolyan obskurantista filozófiának bizonyul, mint az esszencializmus. Mert csak a cáfolatok keresése révén reménykedhet a tudomány abban, hogy tanul és elõrelép. Csak ha azt nézi, hogy különbözõ elméletei hogyan állják ki az ellenõrzést, csak akkor tud különbséget tenni jobb és rosszabb elméletek között, csak akkor talál kritériumot a haladásra. (Lásd Karl R. Popper: "Igazság, racionalitás és a tudományos tudás gyarapodása" in: Tudományfilozófia, szerk.: Laki János, Osiris-Láthatatlan Kollégium, 1998.)

Így az elõrejelzés puszta eszköze nem falszifikálható. Ami elsõ pillantásra falszifikációnak látszott, az valójában nem több, mint egy pótlólagos megjegyzés, ami az eszköz korlátozott alkalmazhatóságára utal. Ez az, amiért az instrumentalista felfogást ad hoc felhasználhatták egy ellentmondások által fenyegetett fizikai elmélet megmentésére, ahogy ezt Bohr tette (ha helyes az interpretációm, amelyet a 2. szakaszban a komplementaritási elvrõl adtam). Ha az elméletek csupán az elõrejelzés eszközei, nem szükséges eldobnunk semelyik elméletet, még akkor sem, ha az a véleményünk, hogy formalizmusának semmiféle fizikai interpretációt nem lehet adni.

Összegezve azt mondhatjuk, hogy az instrumentalizmus nem tud számot adni annak fontosságáról a tiszta tudományban, hogy szigorúan ellenõriznünk kell az elméleteknek még a legtávolabbi következményeit is, mivel nem képes számot adni a tiszta tudomány képviselõjének az igazság és hamisság iránti érdeklõdésrõl. A tiszta tudomány erõsen kritikus hozzáállásával szemben az instrumentalizmus attitûdje (hasonlóan az alkalmazott tudományhoz) az alkalmazás sikere fölötti megelégedésé. Így ez tehetõ felelõssé a kvantumelmélet újabb keletû stagnálásáért. (Ezt még a paritás megcáfolása elõtt írtam.)
 
 
 

6. A harmadik nézet: sejtések, igazság és valóság

Sem Bacon, sem Berkeley nem hitte, hogy a Föld forog, manapság viszont mindenki elhiszi, beleértve a fizikusokat is. Az instrumentalizmus, amelyet Bohr és Heisenberg elfogadott, csak egy kibúvó a kvantumelméletben felmerült sajátos nehézségek alól.

Az indíték alig elégséges. Mindig bonyolult dolog a legutolsó elméleteket interpretálni, némelykor még saját alkotóikat – mint Newtont – is zavarba hozzák. Maxwell eleinte elméletének esszencialista értelmezésére hajlott: elmélete végül is bármely másiknál jobban járult hozzá az esszencializmus hanyatlásához. Einstein pedig eleinte a relativitás instrumentalista értelmezésére hajlott, az egyidejûség fogalmának operacionalista elemzésével bárki másnál jobban járult hozzá az instrumentalizmus jelenlegi divatjához, jóllehet késõbb megbánta.⁽³¹⁾

Remélem, a fizikusok hamarosan felismerik, hogy a komplementaritási elv ad hoc jellegû, és (ami még fontosabb) hogy egyetlen funkciója elkerülni a kritikát, és megelõzni a fizikai interpretációk megvitatását; noha a kritika és vita nagyon is szükséges bármely elmélet megreformálásánál. Akkor majd nem hiszik tovább, hogy az instrumentalizmust a jelenkori fizikai elmélet szerkezete kényszeríti rájuk.

Mindenesetre – ezt próbáltam megmutatni – az instrumentalizmus nem elfogadhatóbb mint az esszencializmus. Nem is szükséges elfogadni egyiket sem, mivel van egy harmadik felfogás.⁽³²⁾

E "harmadik nézet", úgy vélem, nem nagyon meglepõ vagy éppen bámulatra méltó. Megõrzi a galileánus elvet, mely szerint a tudós célja a világ vagy néhány vonatkozásának igaz leírása, és a megfigyelhetõ tények igaz magyarázata. Ezt a tételt kombinálja továbbá egy nem-galileánus nézettel, hogy ugyanis mindez a tudós célja marad, mégsem tudja soha bizonyosan, hogy amit megtalált, az igaz-e, jóllehet idõnként ésszerû biztonsággal megállapíthatja, hogy egy elmélet hamis.⁽³³⁾

A tudományos elméletek e "harmadik felfogását" röviden szólva úgy lehetne megfogalmazni, hogy az elméletek igazi sejtések – felettébb informatív találgatások a világról, amelyek bár nem verifikálhatók (azaz nem lehet igazságukat megmutatni), mégis alávethetõk szigorú kritikai ellenõrzéseknek. Komoly kísérletek az igazság felfedezéséhez. Ebben a tekintetben a tudományos hipotézisek pontosan olyanok, mint Goldbach híres számelméleti sejtése. Goldbach azt gondolta, lehetséges, hogy sejtése igaz, és tényleg igaz is lehet, noha nem tudjuk és talán sosem fogjuk megtudni, hogy vajon igaz-e, vagy sem.

Arra fogom korlátozni magam, hogy csupán néhány vonatkozását említsem "harmadik nézetem"-nek, s csak olyanokat emelek ki, amelyek elválasztják az esszencializmustól és az instrumentalizmustól. Nézzük az elõbbit.

Az esszencializmus megszokott világunkat puszta jelenségnek tekinti, amely mögött felfedezi a valódi világot. E felfogást el kellett vetni, amikor felismertük azt a tényt, hogy elméleteink mindegyikének világa magyarázható további világokkal, amelyeket további elméletek írnak le – az absztrakció, az általánosság és az ellenõrizhetõség egy magasabb fokán álló elméletek. A lényegi vagy végsõ valóság tétele együtt omlik össze a végsõ magyarázatéval.

Minthogy harmadik nézetünk szerint az új tudományos elméletek, hasonlóan a régiekhez, valódi sejtések, ezek egyben valódi próbálkozások ezeknek a további világoknak a leírására. Így mindezeket a világokat, beleértve mindennapi világunkat is, egyformán valóságosnak kell tekintetnünk, vagy talán pontosabban, a valóságos világ egyformán valóságos vonatkozásainak vagy rétegeinek. (Ha változtatjuk egy mikroszkóp nagyítását, akkor ugyanannak a dolognak teljesen különbözõ – de egyaránt valóságos – vonatkozásait vagy rétegeit láthatjuk.) Így hiba azt mondani, hogy a zongorám, ahogy ismerem, valóságos, míg állítólagos molekulái és atomjai pusztán "logikai konstrukciók" (használhatnánk bármilyen más megnevezést is, amely jelezné, hogy kívül esnek a valóságon). Ugyanígy hibás azt mondani, hogy az atomelmélet szerint mindennapi világom zongorája csak puszta jelenség – ez olyan tétel lenne, amelyrõl világosan belátjuk, hogy nem kielégítõ, amint megértjük, hogy az atomokat viszont úgy magyarázhatjuk meg, mint egy kvantált erõtér (esetleg valószínûségi tér) zavarait, illetve zavarainak struktúráit. Mindeme sejtések egyenrangúak azon igényükben, hogy leírják a valóságot, bár néhány közülük még sejtésszerûbb, mint a többi.

Így például nemcsak a testek ún. "elsõdleges minõségeit" (például a geometriai alakjukat) fogjuk valóságosnak tekinteni és ezeket szembeállítani – ahogy az esszencialisták tették – nem valóságos, csak látszólagos "másodlagos minõségeikkel" (például szín). Ugyanis a kiterjedés és a testek alakja azóta a magasabb szintû elméletek segítségével maguk is magyarázat tárgyai lettek. Ezek az elméletek a valóság további és mélyebb rétegeit – erõket, erõtereket – írják le, amelyek ugyanúgy viszonyulnak az elsõdleges minõségekhez, ahogy az esszencialista felfogás szerint azok viszonyultak a másodlagosakhoz. A másodlagos minõségek, mint a színek, éppolyan valóságosak, mint az elsõdlegesek – jóllehet színélményeinket meg kell különböztetnünk a fizikai tárgyak színtulajdonságaitól, éppúgy, ahogy geometriai alak élményeinket meg kell különböztetnünk a fizikai tárgyak geometriai tulajdonságaitól. Álláspontunk szerint mind az elsõdleges, mind a másodlagos minõségek egyaránt valóságosak – azaz valóságosnak sejtettek; továbbá az erõk és erõterek is valóságosak – bár kétségkívül hipotetikus vagy sejtés jellegûek.

Noha a "valóságos" szó egy bizonyos értelmében ezek a különbözõ szintek egyaránt valóságosak, a szónak van egy másik, ehhez szorosan kapcsolódó értelme is, s ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy a magasabb, sejtésszerûbb szintek a valóságosabbak – annak ellenére, hogy sejtésszerûbbek. Felfogásunk szerint abban az értelemben valóságosabbak (szilárdabbak, tartósabbak), amilyen értelemben egy asztal, egy fa vagy egy csillag valóságosabb bármelyik vonatkozásánál.

De nem éppen elméleteink sejtésszerû vagy hipotetikus jellege az oka, hogy nem tudunk realitást tulajdonítani az általuk leírt világoknak? Nemcsak azokat a tényállásokat kellene-e "valóságosnak" tekintenünk, amelyeket igaz kijelentések írnak le, szemben a sejtésekkel, amelyek hamisnak bizonyulhatnak (még ha túl szûknek is tartjuk Berkeley-nek azt a megállapítását, hogy "lenni annyi mint észlelve lenni")? Ezek a kérdések elvezetnek bennünket az instrumentalista tétel tárgyalásához, amely annak leszögezésével, hogy az elméletek puszta eszközök, kétségbe vonja az állítást, miszerint ezek bármiféle valóságos világot írnának le.

Elfogadom azt a nézetet (amit már az igazság klasszikus vagy korrespondencia elmélete is magába foglalt⁽³⁴⁾), hogy akkor és csak akkor tekinthetünk egy tényállást "valóságosnak", ha az ezt leíró kijelentés igaz. Súlyos tévedés volna azonban ebbõl arra következtetni, hogy egy elmélet bizonytalansága, azaz hipotetikus vagy sejtésszerû jellege bármilyen értelemben csökkentené azt az igényt, hogy valamit valóságosat írjon le. Mert minden s kijelentés ekvivalens egy olyan kijelentéssel, amely azt állítja, hogy s igaz. És ha s egy sejtés, akkor mindenekelõtt azt kell emlékezetünkbe idéznünk, hogy egy sejtés lehet igaz, s így lehet egy valóságos tényállás leírása. Másrészt, ha hamis, akkor ellentmond valamilyen valóságos tényállásnak (amelyet igaz tagadása ír le). Továbbá, ha ellenõrizzük sejtésünket és sikerül falszifikálni azt, akkor nagyon világosan látjuk, hogy valami valóságosról volt szó – valamivel, amivel sejtésünk összeütközhetett.

Falszifikációink tehát éppen azokat a pontokat jelzik, ahol érintkezésbe kerültünk a valósággal. Legújabb és legjobb elméleteink pedig mindig kísérletek az adott területen valaha is felmerült összes falszifikáció adoptálására, azáltal, hogy a legegyszerûbb módon magyarázzuk õket; ez egyúttal a legnagyobb mértékben ellenõrizhetõ módot is jelenti (mint azt A tudományos kutatás logikája 31-46. szakaszaiban megpróbáltam megmutatni).

Ha nem tudjuk, hogyan ellenõrizzünk egy elméletet, akkor joggal kételkedhetünk abban, hogy van-e egyáltalán valami olyan valóság (vagy valóságos szint), amelyet a kérdéses elmélet leírna; ha pedig pozitíve tudjuk, hogy nem lehet ellenõrizni, akkor kételyeink növekedni fognak; arra gyanakodhatunk, hogy egy puszta mítoszról vagy mesérõl van szó. Ha azonban egy elmélet ellenõrizhetõ, akkor ebbõl az következik, hogy bizonyos fajta események nem következhetnek be; s így az elmélet állít valamit a valóságról. (Ezért követeljük meg azt, hogy minél sejtésszerûbb egy elmélet, annál nagyobb mértékben kell ellenõrizhetõnek lennie.) Íly módon az ellenõrizhetõ sejtések vagy találgatások a valóságra vonatkozó sejtések vagy találgatások; bizonytalan vagy sejtésszerû jellegükbõl csak az következik, hogy az általuk leírt valóságra vonatkozó ismereteink bizonytalanok vagy sejtésszerûek. És noha csak az bizonyosan valóságos, amit biztonsággal lehet tudni, tévedés volna azt gondolni, hogy csak az valóságos, amirõl bizonyosan tudjuk, hogy valóságos. Nem vagyunk mindentudók, és kétségkívül sok minden valóságos, amirõl nem tudunk. Így kiderül, hogy valóban a régi Berkeley-féle tévedés szolgál az instrumentalizmus alapjául (abban a formában, hogy "lenni annyi mint ismertnek lenni").

Az elméletek a mi találmányaink, a mi eszméink; semmi sem kényszeríti õket ránk, saját magunk készítette gondolati eszközök: ezt jól látták az idealisták. Ezen elméletek némelyike azonban összeütközhet a valósággal; és amikor összeütközik, akkor tudjuk, hogy van valóság; hogy van valami, ami emlékeztet bennünket arra, hogy eszméink tévesek lehetnek. S ezért van igazuk a realistáknak.

Így az én felfogásom megegyezik az esszencialistákkal annyiban, hogy a tudomány képes valóságos felfedezésekre, és abban is, hogy az új világok felfedezésekor értelmünk diadalmaskodik az érzéki tapasztalat fölött. Nem esem azonban bele Parmenidész tévedésébe, nem tagadom a realitását mindannak, ami színes, változékony, egyedi, meghatározatlan és leírhatatlan a világunkban.

Mivel hiszek abban, hogy a tudomány igazi felfedezéseket tehet, Galilei mellett állok ki az instrumentalizmussal szemben. Elismerem, hogy felfedezéseink sejtésszerûek. Ez azonban még a földrajzi felfedezésekre is igaz. Kolumbusz sejtése arra vonatkozóan, hogy mit fedezett fel, valójában téves volt; és Peary is csak sejthette – az elméletek alapján – hogy elérte a sarkot. De a sejtésnek ezek az elemei nem teszik felfedezéseiket kevésbé valóságossá vagy kisebb jelenõségûvé.

Egy fontos megkülönböztetést tehetünk a tudományos elõrejelzés két fajtája között – amelyet az instrumentalizmus nem tud megtenni -, a tudományos felfedezés problémájával összefüggõ megkülönböztetést. Arra a különbségre gondolok, ami az ismert események elõrejelzése – például napfogyatkozások, viharok – és az újfaja események (amelyeket a fizikusok "új jelenségeknek" neveznek) – például az elõrejelzés, ami a rádióhullámok vagy a zérusponti energia felfedezéséhez, illetve a természetben korábban nem talált új elemek mesterséges elõállításához vezetett – elõrejelzése között áll fenn.

Úgy látom, hogy az instrumentalizmus csak az elsõ típusú elõrejelzésrõl tud számot adni: ha az elméletek az elõrejelzés eszközei, akkor fel kell tételeznünk, hogy alkalmazási céljukat elõre meg kell határozni ugyanúgy, ahogy más eszközöknél. A második típusú elõrejelzéseket csak akkor érthetjük meg teljesen, ha felfedezéseknek tekintjük õket.

Az a véleményem, hogy ezekben és a legtöbb más esetben is felfedezéseinket az elméletek irányítják, s nem az elméletek erednek a "megfigyeléseknek köszönhetõ" felfedezésekbõl; mert a megfigyeléseket magukat is jórészt elmélet irányítja. Gyakran még a földrajzi felfedezések is abból a célból jöttek létre, hogy egy elméletet ellenõrizzenek (Kolumbusz, Franklin, a két Nordenskjöld, Nansen, Wegener valamint Heyerdahl Kon-Tiki expedíciója). Nem megelégedni elõrejelzések felajánlásával, hanem új helyzeteket teremteni újfajta ellenõrzések céljából – az elméleteknek errõl a funkciójáról nem tud számot adni az instrumentalizmus anélkül, hogy lemondana fõtételeirõl.

Talán a legérdekesebb ellentét a "harmadik nézet" és az instrumentalizmus között abban van, hogy utóbbi tagadja az absztrakt szavak és a diszpozicionális szavak leíró funkcióját. Különben ez a tétel jól mutatja az instrumentalizmus esszencialista hajlamát is – azt a meggyõzõdést, hogy a (közvetlenül megfigyelhetõ) események vagy történések bizonyos értelemben valóságosabbak kell legyenek, mint a (közvetlenül nem megfigyelhetõ) diszpozíciók.

A "harmadik nézet" szerint másról van szó. Azt tartom, hogy a legtöbb megfigyelés többé-kevésbé indirekt, és kétségbe vonom, hogy bármire is vezetne a közvetlenül megfigyelhetõ események és a közvetlenül meg nem figyelhetõk közötti megkülönböztetés. Csak tévedésnek tudom tekinteni azt a törekvést, amely a newtoni erõket (a "gyorsulás okait") okkultnak tekintvén, ki akarta õket küszöbölni a gyorsulások javára. Hiszen a gyorsulások sem közvetlenebbül megfigyelhetõk, mint az erõk; ugyanolyan mértékben diszpozicionálisak is: a kijelentés, miszerint egy test sebessége gyorsul, azt mondja számunkra, hogy a test sebessége a következõ másodpercben nagyobb lesz, mint most.

Véleményem szerint minden univerzália diszpozicionális. Ha a "törékeny" diszpozicionális, akkor a "törött" is az – gondoljunk csak az orvosra, hogyan dönti el, hogy egy láb el van-e törve vagy sem. S egy üveget sem mondanánk "törött"-nek, ha a cserepek összeforrnának, amikor összeraktuk õket: a töröttség kritériuma az, hogy miként viselkedik a tárgy bizonyos feltételek között. Hasonlóképpen a "piros" is diszpozicionális: egy dolog piros, ha vissza tud verni bizonyos fajta fényt – ha "pirosnak látszik" bizonyos helyzetekben. De még a "pirosnak látszani" is diszpozicionális. Ez a dolognak azt a diszpozícióját írja le, ami lehetõvé teszi, hogy a szemlélõk megegyezzenek abban, hogy piros.

Kétségkívül vannak fokozatai a diszpozicionális jellegnek: az "elektromos vezetésre képes" nagyobb mértékben diszpozicionális, mint a "most elektromosan vezet", ami azonban még maga is nagymértékben diszpozicionális. Ezek a fokozatok jól megfelelnek az elméletek hipotetikus és sejtésszerû jellege fokozatainak. De semmi értelme sincs tagadni a diszpozíciók realitását, még akkor sem, ha minden univerzália és minden tényállás realitását tagadjuk, és arra korlátozzuk magunkat, hogy a "valóságos" szót abban az értelemben használjuk, ami a mindennapi használat szemszögébõl a legszûkebb és a legbiztosabb: ha csak a fizikai testeket nevezzük "valóságosaknak", és csak azokat a fizikai testeket, amelyek se nem túl nagyok, se nem túl távoliak ahhoz, hogy könnyen láthassuk és kezelhessük õket.

Mert még akkor is észre kell vennünk, hogy (ahogy húsz évvel ezelõtt írtam⁽³⁵⁾)

"minden leírás tartalmaz egyetemes neveket ...; minden állítás elmélet, illetve feltevés jellegû. Az "Itt egy pohár víz" állítás nem verifikálható semmiféle megfigyelési tapasztalattal. Ennek az az oka, hogy a benne megjelenõ univerzálék nem feleltethetõk meg semmiféle meghatározott érzéki tapasztalatnak. (Egy "közvetlen tapasztalat" csak egyszer "adott közvetlenül"; egyedülálló.) A "pohár" szóval például olyan fizikai testekre utalunk, amelyek bizonyos törvényszerû viselkedést mutatnak, és ugyanez vonatkozik a "vízre" is."

Nem tudom elképzelni, hogy egy univerzálék nélküli nyelv mûködhetne; az univerzálék használata pedig arra kényszerít bennünket, hogy elfogadjuk a diszpozíciók realitását, legalább sejtéseket tegyünk rájuk vonatkozóan – ha nem is kell végsõ és tovább már nem magyarázható diszpozíciókat, vagyis lényegeket feltételeznünk. Mindezt kifejezhetjük úgy is, hogy téves a szokásos megkülönböztetés a "megfigyelési terminusok" (vagy "nem teoretikus terminusok") és a teoretikus terminusok között, mert bizonyos mértékig minden terminus teoretikus, jóllehet némelyik inkább az, mint mások; ugyanúgy, ahogy azt mondtuk, hogy minden elmélet sejtésszerû, noha némelyik sejtésszerûbb, mint mások.

De ha kénytelenek vagy legalább készek vagyunk feltételezni az erõk és erõterek realitását, akkor semmi ok sincs arra, hogy miért ne tételezhetnénk fel, hogy egy dobókocka meghatározott hajlammal (propensity) vagy diszpozícióval rendelkezik arra, hogy egyik vagy másik oldalára essék; hogy ez a hajlam megváltoztatható, ha meghamisítjuk (ólomnehezékkel látjuk el) a kockát; hogy az ilyen hajlamok folytonosan változhatnak; hogy dolgozhatunk diszpozicionális mezõkkel és olyan entitásokkal, amelyek meghatározzák a hajlamokat. A valószínûségnek egy ilyen irányban történõ értelmezése lehetõvé teheti, hogy új fizikai értelmezést adjunk a kvantumelméletnek – olyat, amely eltér a Born-féle tisztán statisztikus értelmezéstõl, noha megegyezik az övével abban, hogy a valószínûségi kijelentéseket csak statisztikailag lehet ellenõrizni.⁽³⁶⁾És talán ez az értelmezés segítségünkre lehet abban a törekvésünkben, hogy megoldjuk azokat a súlyos és kihívó nehézségeket a kvantumelméletben, amelyek ma veszélyeztetni látszanak a Galilei-féle hagyományt.
 

(Fordította Papp Zsolt)
 
 

JEGYZETEK

1.  Karl R. Popper: "Three Views Concerning Human Knowledge" in: Conjectures and Refutations. The Growth of Scientific Knowledge, London, Routledge and Kegan Paul 1969. 97 –119. o.

2.  Hangsúlyozom, hogy itt a Nap napi és nem évi mozgásáról van szó, mert a napi mozgás elmélete került összeütközésbe Józsue 10, 12 sk-vel, és mert a Nap napi mozgásának a Föld mozgásával történõ magyarázata lesz a következõkben az egyik fõ példám. (Ez a magyarázat természetesen sokkal régebbi, mint Kopernikusz – még Arisztarkhosznál is korábbi – és ismételten újra felfedezték; például Oresme is.)

3.  "... Galilei okosan teszi – írja Bellarmino bíboros (aki egyike volt az inkvizítoroknak a Giordano Bruno elleni eljárásban) – ... ha hipotetikusan, ex suppositione beszél ...: azt kell mondani, hogy tulajdonképpen jobban le tudjuk írni a jelenségeket, ha azt feltételezzük, hogy a Föld mozog, a Nap pedig nyugalomban van, mintha excentrikusokat és epiciklusokat használnánk; ebben nincs veszély, és ez minden, amit a matematikus megkíván." Ld. H. Grisar, Galileistudien, 1882, ix. függelék. (Bár e szerint az idézet szerint Bellarmino  egyike ama ismeretelmélet alapító atyáinak, amelyet kicsit korábban Osiander javasolt, és amelyet "instrumentalizmus"-nak fogok nevezni, Bellarmino maga – Berkeley-vel szemben – semmiképpen sem volt meggyõzõdéses instrumentalista, mint ezt az idézett levél más részei tanúsítják. Az instrumentalizmusban pusztán egy lehetõséget látott a kényelmetlen tudományos hipotézisek kezelésére. Ugyanez igaz lehet Osianderre is. Lásd még alább a 6-os jegyzetet.)

4.  Az idézet Bacon Kopernikusz-bírálatából való (Novum Organum, II. 36). A következõ idézetben (a De revolutionibusból) a "verisimilis" terminust "valószerû"-nek fordítottam. Itt biztosan nem "valószínû"-nek kellene fordítani; az egész kérdésnek az a lényege, hogy vajon a kopernikuszi rendszer hasonlít-e vagy sem a világ szerkezetéhez; azaz hasonlít-e az igazsághoz vagy valószerû-e. A bizonyosság vagy valószínûség mértékének kérdése nem merül fel. A valószerûség vagy veriszimilitudó fontos problémájához ld. még Karl R. Popper: "Igazság, racionalitás és a tudományos tudás gyarapodása" in: Tudományfilozófia, szerk.: Laki János, Osiris-Láthatatlan Kollégium, 1998, különösen a III. és X. szakaszokat.

5.  Lásd még Karl R. Popper: "A Note on Berkeley as Precursor of Mach and Einstein" in: Conjectures and Refutations 166 –174. o.

6.  A legfontosabbak közülük Mach, Kirchhoff, Hertz, Duhem, Poincaré, Bridgman és Eddington különbözõképpen, de mind instrumentalisták.

7.  Duhem híres cikksorozatában, a "Szein ta phainómena"-ban (Ann. de philos. chrétienne, anneé 79, tom 6, 1908, nos. 2–6) sokkal régebbi és sokkal elõkelõbb származást tulajdonított az instrumentalizmusnak, mint azt a bizonyítékok alátámasztanák. Ugyanis annak a feltevésnek, hogy hipotéziseikkel a tudósoknak "a megfigyelt tényekrõl kellene számot adniuk", nem pedig "erõszakot tenni rajtuk, megpróbálva begyömöszölni vagy beilleszteni õket elméleteikbe" (Arisztotelész: De Caelo, 293a25; 296b6; 297a4, b24 skk.; Met. 1073b37, 1074a1) kevés köze van az instrumentalista tételhez (miszerint elméleteink csak ezt tehetik). Mégis ez a feltevés lényegében ugyanaz, mint hogy meg kellene "õriznünk a jelenségeket" vagy "megmentenünk" õket ([dia-]szein ta phainomena). Úgy tûnik, a fordulat a platóni iskola hagyományának csillagászati ágával van kapcsolatban. (Ld. különösen az Arisztarkhoszról szóló legérdekesebb részt Plutarkhosz: De Facie in Orbe Lunae 923a alatt; továbbá 933a alatt az "ok megerõsítése" a jelenségek által témában, és Cherniss a megjegyzését az általa kiadott Plutarkhosz mû 168. oldalán; valamint Szimplikiosz kommentárjait a De Caelohoz, ahol a fordulat megtalálható például a 497 1.21, 506 1.10 és 488 1.23 sk. helyeken a Heiberg-féle kiadásban a De Caelo 293a4 és 292b10 helyeihez írt kommentárokban.) Elfogadhatjuk Szimplikiosz tudósítását, hogy Platón befolyása alatt Eudoxosz a bolygómozgás megfigyelhetõ jelenségeinek leírása érdekében a forgó szférák absztrakt geometriai rendszerének kifejlesztését állította feladatnak maga elé, és nem tulajdonított nekik semmilyen fizikai realitást. (Némi hasonlóság látszik e program és az Epinomis, 990–1 programja között, ahol az absztrakt geometria tanulmányozását az irracionális számok elméletét, 990d–991b szükségesnek tartja a bolygóelmélethez; a másik ilyen szükséges elõtanulmányt a számok azaz a páros és páratlan számok, 990c körében kell végezni.) Még ez sem jelenti azonban, hogy akár Platón, akár Eudoxosz elfogadott volna egy instrumentalista ismeretelméletet: lehet, hogy tudatosan (és bölcsen) egy elõkészítõ problémára korlátozták magukat.

8.  Úgy látszik elfelejtették azonban, hogy Machot instrumentalizmusa az atomelmélet elleni harchoz vezette – ez tipikus példája az instrumentalizmus obskurantizmusának, amely majd az 5. szakasz témája lesz.

9.  Bohr "komplementaritási elvét" úgy magyaráztam el, ahogy sok évi erõfeszítés után én értem. Kétségtelenül azt fogják mondani, hogy megfogalmazásom nem kielégítõ. Ha így is lesz, jó társaságban vagyok; mert Einstein úgy hivatkozik rá, mint "Bohr komplementaritási elvének pontos megfogalmazásához... képtelen voltam eljutni, annak ellenére, hogy rengeteg erõfeszítést fordítottam rá." Ld. Albert Einstein: Philosopher-Scientist, ed. by P. A. Schilpp, 1949, 674. o.

10.  Lásd Karl R. Popper: "Towards a Rational Theory of Tradition" in: Conjectures and Refutations 120–135. o.

11.  Csekély változásokkal Salviati többször is így beszél a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerrõl harmadik napján (Kriterion, Bukarest 1983. 181–182. o.).

12.  Lásd Karl R. Popper: "Science: Conjectures and Refutations" in: Conjectures and Refutations 33–65. o. Függelékének (10)-es pontját, és a "A Note on Berkeley as Precursor of Mach and Einstein" utolsó elõtti bekezdését.

13.  Annak felismerése, hogy a természettudomány nem kétségbevonhatatlan epistm (scientia), arra a nézetre vezetett, miszerint az igazából techn (technika, mesterség, technológia); meggyõzõdésem szerint a helyes nézet az, hogy doxai-t (véleményeket, sejtéseket) tartalmaz, amelyet a kritikai vita és a kísérleti techn ellenõriz. Lásd Karl R. Popper: "Humanism and Reason" in: Conjectures and Refutations 377–384. o.

14.  Lásd A historicizmus nyomorúsága c. könyvem (Akadémiai, Budapest 1989.) 10. szakaszát, valamint az Open Society and its Enemies c. mûvem I. köt. 3. fej. vi. szakaszát és a II. 11. fej. i–ii. szakaszait.

15.  A tárgyat sokszor összezavarta a tény, hogy a (végsõ) magyarázat instrumentalista bírálatát néhányan a következõ formula segítségével fejezték ki: a tudomány célja inkább a leírás, semmint a magyarázat. Itt azonban "leírás"-on a mindennapi empirikus világ leírását értették; és amit a formula közvetetten kifejezett, az az volt, hogy a nem ebben az értelemben leíró elméletek nem is magyaráznak, csupán kényelmes eszközök a mindennapi jelenségek leírásának elõsegítésére.

16.  Lásd Kant 1789. május 5-i levelét Reinholdhoz, amelyben egy dolog (például az anyag) "valódi lényegét" vagy "természetét" elérhetetlennek tartja az emberi tudás számára.

17.  Lásd a "A Note on Berkeley as Precursor of Mach and Einstein"-t.

18.  Ez a kritikám így nyíltan utilitarista, és instrumentalistaként lehet leírni; de itt a módszer egy problémájával foglalkozom, ami mindig az eszközök és célok illeszkedésének problémája.

Támadásaim az esszencializmus – azaz a végsõ magyarázat tétele – ellen idõnként szembekerültek azzal a megjegyzéssel, hogy én magam (talán öntudatlanul) a tudomány lényegének (vagy az emberi tudás lényegének) eszméjét alkalmazom, úgyhogy érvem, ha explicitté tennék, a következõképpen hangzana: "Az emberi tudomány (vagy az emberi tudás) lényege vagy természete, hogy nem ismerhetünk vagy kutathatunk olyan dolgokat, mint a lényegek vagy természetek." Ezt a sajátos ellenvetést azonban közvetve eléggé hosszasan megválaszoltam A tudományos kutatás logikájában (a 9. és 10. szakaszban, "A módszerelmélet naturalista megközelítése"), és ezt még azelõtt tettem, hogy egyáltalán felmerült volna valójában azelõtt, hogy egyáltalán leírtam és támadtam volna az esszencializmust. Egyébként el lehet fogadni azt a nézetet is, hogy bizonyos általunk készített dolgoknak mint az órák is vannak "lényegeik", ti. "céljaik" (és ami õket a "célok" szolgálóivá teszi). A tudománytól pedig, mint emberi, célszerû tevékenységtõl (vagy módszertõl) egyesek megkövetelhetik, hogy legyen "lényege", még akkor is, ha azt tagadják, hogy a természeti tárgyaknak van lényegük. (E tagadás azonban nem következik esszencializmus-kritikámból.)

19.  R. Cotes Elõszava Newton Principiájának második kiadásához.

20.  A térnek és idõnek (az anyagelmélethez hasonlóan) – magának Newtonnak köszönhetõen – létezik esszencialista elmélete.

21.  Levél Richard Bentley-hez 1692–3 (azaz 1693) február 25-én; ld. még a január 17-i levelet is (Newton: A Principiából és az Optikából – Levelek Bentleyhez. Kriterion, Bukarest 1981. 188. o.)

22.  Newton a gravitációt egy kartéziánus közelhatás (érintkezés révén történõ hatás) segítségével próbálta megmagyarázni: Optikájának 31. Kérdése szerint fontolóra vette, hogy "Amit vonzásnak nevezek, azt az impulzus hozhatja létre" (elébe vágva Lesage magyarázatának, amely szerint a gravitáció esernyõ hatás a részecskék záporában). A 21., 22. és 28. Kérdés azt sugallja, hogy tudatában lehetett: a szélvédõre elkerülhetetlenül több impulzus hat, mint a hátsó ablakra.

23.  Newton esszencialista volt, akinek számára a gravitáció nem lehetett a végsõ magyarázat; túl kritikus volt azonban ahhoz, hogy elfogadja akár saját magyarázó kísérleteit. Descartes ebben a helyzetben feltette volna valamilyen taszító mechanizmus létezését, elõterjesztve egy általa "hipotézis"-nek nevezett valamit. Newton viszont, kritikusan Descartes-ra célozva, hangsúlyozta, hogy õ "a jelenségekbõl vonja le a bizonyítékot anélkül, hogy [önkényes vagy ad hoc] hipotéziseket találna ki" (28. Kérd.) Nem mintha nem használt volna hipotéziseket, az Optika pedig bõvelkedik merész spekulációkban. A hipotézis módszer nyílt és ismételt elutasítása azonban maradandó hatást keltett; Duhem pedig ezt használta fel az instrumentalizmus támogatásához.

24.  E nézet elemzését és kritikáját ld. A tudományos kutatás logikája c. könyvemben (Európa, Budapest 1997), különösen a 4. szakasz 7-es jegyzetében, és Open Society c. mûvem 11. fejezetének 51. jegyzetében. Az ötlet, miszerint az egyetemes állítások ily módon mûködhetnek, megtalálható Mill Logikájában (II. könyv, III. fejezet 3.): "Minden következtetés egyedirõl egyedire történik". Lásd még G. Ryle: A szellem fogalma V. fejezetét ugyanennek a nézetnek egy gondosabb és kritikai megfogalmazásáért.

25.  Eddig nem találkoztam az irodalomban az instrumentalista érvnek ezzel a különös formájával; de ha emlékszünk az egy kifejezés jelentésével összefüggõ problémák és az egy állítás igazságával kapcsolatos problémák párhuzamosságára (lásd például a táblázatot "On the Sources of Knowledge and of Ignorance" in: Conjectures and Refutations 3–30. o. c. írásom xii. szakaszában), akkor látjuk, hogy ez az érv teljesen megfelel William James "igazság" és "hasznosság" definíciójának.

26.  Ehhez a problémához lásd a 23. jegyzetben említett két könyvemet, valamint "Science: Conjectures and Refutations", "The Demarcation Between Science and Metaphysics", "A Note on the Body-Mind Problem" és "Self-Reference and Meaning in Ordinary Language" c. írásaimat in: Conjectures and Refutations.

27.  Duhem a döntõ kísérletek felett gyakorolt híres kritikájában (az Aim and Structure of Physical Theory c. könyvében) sikeresen megmutatja, hogy döntõ kísérletek sohasem alapozhatnak meg egy elméletet. Nem mutatja meg, hogy nem tudják cáfolni.

28.  A korroboráció mértéke ezáltal nõni fog a korroboráló esetek valószínûtlenségével (vagy tartalmával). Lásd "Degree of Confirmation" c. tanulmányomat (Brit. Jour. Phil. Sci., 5, 143 skk. o.) és az "Igazság, racionalitás és a tudományos tudás gyarapodása" c. írásomat.

29.  Lásd a 26. jegyzetet.

30.  Lásd Weiner Heisenberg tanulmányát (Dialectica, 2, 1948, 333. sk. o.). Heisenberg saját instrumentalizmusa távolról sem következetes, és sok anti-instrumentalista megjegyzés szól a javára. Az itt idézett cikket azonban úgy lehet jellemezni, mint a leghatározottabb kísérletet annak bizonyítására, hogy kvantumelmélete az instrumentalista filozófia szükségességére vezet, és ezáltal arra az eredményre is, hogy a fizikai elméletet sosem lehet egységesíteni, vagy ellentmondásmentessé tenni.

31.  Megjegyzés a korrektúrán. Amikor ez a tanulmány nyomdába került, Albert Einstein még élt, és el akartam küldeni neki egy példányt rögtön a kinyomtatás után. Megjegyzésem egy beszélgetésre utal, amelyet a tárgyról 1950-ben folytattunk.

32. Lásd a "A Note on Berkeley as Precursor of Mach and Einstein" v. szakaszát.

33.  Lásd ennek tárgyalását fentebb az 5. szakaszban, és A tudományos kutatás logikájában (több helyen); továbbá a "Science: Conjectures and Refutations"-ban, és a Xenophanész idézetet a "Back to the Presocratics" in: Conjectures and Refutations 136–165. o. vége felé.

34.  Lásd A. Tarski munkáját, a Concept of Trutht (Der Wahrheitsbegriff, etc., Studia Philosophica, 1935, szöveg az 1-es jegyzethez: "igaz = a valósággal megegyezõ"). (Lásd az angol fordítást in A. Tarski: Logic, Semantics, Mathematics, 1956, 153. o.; a fordítás "megfelelõ"-t mond, ahol én "megegyezõ"-t fordítottam.) A következõ megjegyzések (és az utolsó elõtti bekezdés az elõtt, amelyikhez ezt a jegyzetet illesztettem) válasz-kísérlet Alexander Koyré professzor személyesen közölt baráti kritikájára, amiért rendkívül hálás vagyok. Nem hiszem, hogy ha elfogadjuk a "valósággal megegyezõ" és az "igaz" ekvivalenciáját, akkor komolyan fenyeget bennünket az idealizmus ösvényére tévedés. Nem azt javaslom, hogy a "valóságos"-t ezzel az ekvivalenciával definiáljuk. (De még ha ezt is tenném, nincs ok azt hinni, hogy egy definíció szükségszerûen meghatározza a definiált terminus ontológiai státuszát.) Az ekvivalencia annak meglátásában segíthet bennünket, hogy egy állítás hipotetikus jellegébõl – azaz igazságát illetõ bizonytalanságunkból – következik hogy sejtéseink a valóságra vonatkoznak.

35.  Lásd A tudományos kutatás logikája c. könyvem 25. szakaszának végét; és a "Science: Conjectures and Refutations" c. írásomat; valamint a "The Demarcation Between Science and Metaphysics" v. szakaszának az 58–62-es jegyzetekhez tartozó szövegét.

36.  A valószínûség hajlam-elméletével kapcsolatban ld. írásaimat a következõ helyeken: in Observation and Interpretation, ed. S. Körner 1957, 65. skk. o. és B. J. P. S. 10, 1959, 25. skk. o.