[Bácsván László], [Bodó Balázs], [Fejes Edina], [Fülöp Zoltán], [Kardos Genovéva], [László Mónika], [Vályi Gábor]

[vissza a listához]

Lényeghez kevéssé tartozó szurkapiszka. Írod: "Arról van szó. hogy a tudomány, mint olyan csak akkor tudomány, ha valamilyen alapállást feltételezve jósol, a kísérlet pedig igazolja a jóslatot. Ha egy követ feldobok a földön állva, megjósolhatom, hogy egy adott, pontosan meghatározható idő után le fog esni. Hogy meghatározzam, csupán a kőre alkalmazott erőt kell megmérnem, elvben minden más állandó. Az ún. szellemtudományok nem ilyen természetűek, és az a sejtésem, hogy ez nem a rendszer működésének a sajátosságából adódik, hanem a rendszert leírók korlátaiból."
Igazándiból mindenféle tudományban találhatók hipotézisek, ezek nem feltétlenül tűnnek adott korban az adott közösség számára igazolhatónak (ami nem jelenti azt, hogy az igazolásukra tett kísérletek eleve meddők), csak mondjuk magyarázóerejük nagyobb, mint más, alternatív hipotéziseké. Ettől még az igazolás előtt álló, vagy épp igazolhatatlan elképzelések is az adott tudomány részei. (A nagy Fermat-sejtés, amely aztán csak igazolódott, vagy a modern kozmológia megannyi elmélete.)
A meggyőzéssel, pontosabban a (sokszor csoportos helyzetben elkövetett) önmeggyőzéssel kapcsolatban hiányolnék egy lényeges szociálpszichológiai kifejezést, a kognitív disszonanciát (illetve annak redukcióját), ha már társadalmilag vizsgálódsz. (Az irodalmi metaforákon kívül is van élet.) Ez azért is lehet hasznos, mert a kognitív disszonancia csökkentésére irányuló eljárások is egyfajta szimbolikus rend fenntartását, túl nagy károsodásának megakadályozását célozzák.
Önként adódó (utolsó) kérdésedre válaszolva: nem tudom. Visszatérő kérdés: mi is a kérdés?

[vissza]

Hogy a szerző által a dolgozat végén provokációképpen feltett kérdésre válaszoljunk, azaz, hogy mennyire volt meggyőző a témafelvető: még nem eléggé.
Mert bár impresszív a kommunikációelméleti szakirodalom szövegből felsejlő alapos ismerete, és az elképesztően széles és változatos asszociációs bázis is szokatlan összegfüggések felfedezését teszi lehetővé, továbbá a szerző stílusa, íráskészsége is meggyőző, mégis, az érvek és megközelítések sokszínűsége sokszor megy az érthetőség, illetve a logikus gondolatmenet végigvezetésének rovására.
Csak az első két bekezdést citálva: vannak kisérletek, melyek " arra voltak hivatottak, hogy jobbá tegyék a köz számára a mindennapok tevékenységét, megjavítsák, azt ami néha rosszul megy - a kultúra működését -" ."A rendszer egyes elemeit sokan sokféleképpen megvilágították", e próbálkozások közül (talán) a szimbólum és a tömeg kapcsolatának feltárásában sikeresnek számít Machiavelli, Hitler, és korunk marketing szakemberei. "Az alkalmazott kísérletek működtek, legalább az ellenőrizett és kidolgozott első stádiumában."
Nem tudom, de nekem nem áll össze. Miért számít jobbításnak a náci vagy bolsevik szimbólumhasználat? Milyen szempontból tekinthetők sikeresnek? Mert működtek? És így tovább.

Az ehhez hasonló inkonzisztenciáktól ("Vajon miért vásárol a kispénzű gazda vagy ne adj Uram, tanár-tanító magának legújabb típusú nyugati autót, feleségének pedig nercbundát (eredetit ám!)?" Vajon mit keres ez a kérdés a meggyőzésről szóló fejtegetés végén?) ha eltekintünk, marad a tudományos hipotézis és érvrendszer vizsgálata. Nem áll szándékomban a szerző autonómiájába avatkozva kétségbe vonni a kiindulásként használt elméleti választásait, csupán jelezném, hogy véleményem szerint egy másik kontextust választva az általa konkrétan felvetett kérdések egy része, mint például az, hogy "a szimbólumok kontextustól és a beszélők szándékától függően változtatják-e jelentésüket, az új jelentés mindig valamilyen közvetlen kapcsolatban áll-e az alapjelentéssel, a kultúra működtetői együttesen, egy társadalmi diskurzusban állapítják-e meg, hogy mi az a változtatás, amit el lehet vagy kell fogadni valamilyen jól meghatározott cél érdekében?" nem kérdés többé. Edward Sapir szerint például "a kultúra definíciója szerint bizonyos viselkedésformák összessége, és a kultúra tartalmát ezek a formák teszik ki, amelyekből végtelen számú van.".
Ezzel pedig elérkeztük oda, ahol az egész elemzés leggyengébb pontja rejlik, mégpedig arra az eredendő nehézségre, mely a kultúra definíciója kapcsán jelentkezik.
Antropológus szerzők (Geertz, Marcus, Fischer) elég sokat foglalkozik avval a kérdéssel, amit a szerző is felvet azaz, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a kulturális jelentésrendszer egyes szimbólumai, és azoknak milyen szerepe van az adott kulturális értékeket magukénak tudó közösség kommunikációjában. Talán a szerzőnek is hasznos lenne eldöntenie, hogy a kultúrát antropólógiai, nyelvészeti, vagy esetleg esztétikai szempontból kívánja megragadni, ugyanis a szöveg jelenlegi formájában folyamatosan csúszkál a nyelvészeti és antropológiai diskurzus között, így amit megnyer az asszociációk vámján, annyit el is veszt az értelmezések összekuszálódásának révjén.
Ám bármelyik diskurzív keretet is választja majd, meggyőződésem, hogy nem fog olyan szimbólumot találni, mely szándékai szerint "kiragadható a rendszerből, a rendszer tagjaira nincs nagy hatással, és nincs nagy megterheltsége, könnyűszerrel rendelhető hozzá újabb jelentésérték". Ha ugyanis ilyen szimbólumot talál, az nem része a kultúrának, a szimbólumokhoz rendelt jelentések hálójának. Talán meg lehetne kerülni e kérdést avval, ha a hagyomány, a kánon fogalmához nyúlna vissza, mert ezek segítségével talán vizsgálható egy szimbólum jelentésváltásainak története az idők során, ám szerzőnk erről nem szól.
És akkor még mindig nem esett szó arról, hogy hogyan kerül ide a meggyőzés?

[vissza]

Nagyon tetszett az esszé stílusa, szerintem élvezetes olvasni, sok példát tartalmaz és eredeti problémafelvetést. Azonban a meggyőzés paradigmáját alkalmazni a kommunikáció egészére egy kivsit "sokkoló", szerintem jobban meg kellene ezt indokolni, pl. különböző mondatokon, élethelyzeteken bemutatni ennek a feltevésnek a létjogosultságát. Egyébként pedig ajánlom figyelmedbe a meggyőzés pszichológiai irodalmát, sőt leginkább a meggyőzés-kutatások irányulás-változásait.

[vissza]

William Gibson cyberpunk-könyveiről szokták mondani sokan: "nagyon jó, nagyon tetszik, csak nem értem." Hasonló helyzetben leledzem: volt olyan pillanata a dolgozatnak, amikor érteni véltem, hogy mi is a cél, hova is fogunk kilyukadni - ám a szerző néhány mondattal később újra magamra hagyott. Esik itt szó kirándulásról, kereskedelmi ügynökökről (vannak egyáltalán más ügynökök is, leszámítva Coopert illetve Muldert?), Gösser reklámról, nercbundáról, mégis inkább csak a dolgozat "széttartása" fokozódik ezáltal, nem áll össze koherens egésszé a munka. Ebben persze lehet, hogy én vagyok a hibás: alapvető gondom volt ugyanis, hogy nem értettem, hogyan kapcsolódik össze a meggyőzés és a szimbólumértelmezés, a társadalmi minta és kereskedelem, a náci jelrendszer és csúcsforgalom. Persze részben hazudok: értem valahogy ugyanis, csak ez nagyon kevéssé egyezik a szerző értelmezésével. A befogadást az is nagyban könnyítené, ha lennének fejezetek, tételmondatok, struktúra, egyszóval.
Hadd zárjam tehát így: engem nem győzött meg a dolgozat.

[vissza]

1. "A kommunikációs aktusok legtöbbjének célja a meggyőzés, rábeszélés… a társadalmi környezet oly módon való befolyásolása, ahogy a kommunikátor célja feltételezi" - olvasható a dolgozat közepén. Majd a témafelvetőnek csak a második felében szögezed le, hogy a meggyőzés fogalmát nem egészen mindennapi jelentésben kívánod használni. Számomra nem egészen tiszta a meggyőzés fogalma vizsgált rendszeredben.
2. Kérdésként merül fel, milyen módszerben gondolkozol a szimbólum diskurzus közbeni alakulásának szemügyre vétele tekintetében?
3. A dolgozatban említed az értékfelismerés fogalmát (Gösser sörreklám példa) és ha a reklámstratégiákra is kitér dolgozatod talán adalék lehet Zsolt Péter: Médiaháromszög című könyvének, A társított érték szerepének változásai című fejezete.
A kódhasználathoz pedig Deborah Tannen, nyelvész professzor: Miért értjük félre egymást? Kapcsolataink a beszélgetési stíluson állnak vagy buknak című kötete (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001. Ford: Reményi Andrea Ágnes)

[vissza]

Mind a szimbolum használat (illetve a szimbolumok keletkezése), mind a sikeres meggyőzés feltételeinek vizsgálata már számos társadalomtudóst hozott lázba. Szakács B. István témafelvető esszéje is számos izgalmas kérdést vet fel. Azonban ezek a kérdések számomra nem alkotnak logikus láncolatot, nem teljesen világos, hogy a kérdések hogyan kapcsolódnak egymáshoz, illetve a rájuk adandó válaszok hogyan rendezhetőek majd egyetlen koherens műbe.
Talán a felvetett probléma megoldásában a szerző segítségére lehet, hogy ha az általa használt fogalmakat pontosabban definiálja - például az általa használt kultúra definició és miért pont ezt a kultúra fogalmat használja, amit. Továbbá néhány mellékes megjegyzést is érdemesebb lenne bővebben kifejteni. Igy például a szellemtudományok mükődéséről szóló bekezdést is érdemes lenne pontosítani, ehhez ajánlom Paul Riceur klasszikus esszéjét a természet- és a szellemtudományok szétválasztásáról.
A vizsgálat során esetleg érdemes lehet az élet különbőző szféráit szétválasztani és a végén a kapott eredményt összevetni, hogy vajon tényleg ugyanolyan szabályszerűségek fedezhetők-e fel a politikai életben, mint a gazdaságban, vagy az oktatásban, illetve a mindennapokban. Szerintem a vizsgálat folyamán nem hagyható figyelmen kívül a szocializáció szerepe sem, valamint a politikai szimbolumok és meggyőzés vizsgálatakor az ideológiák és a szimbolumok kapcsolata.
És végül a szerző engem nem győzött meg arról, hogy van olyan szimbolum, "amely kiragadható a rendszerből, a rendszer tagjaira nincs hatással", hiszen maga a szerző is felhívja a figyelmet arra, hogy "önmagukban nem fordulnak elő szimbolumok csak kontextusban".

[vissza]

A szerző az esszében a társadalmi meggyőzés vizsgálatának egy lehetséges, értelmes és egymással kompatibilis elemeket tartalmazó elméleti keretét vázolja fel (pl. szemiotika, kognitív nyelvészet). Az ugyanakkor nem felel meg a tudományos szöveg formai kritériumainak:

1. Nincs strukturálva. A szövegnek nincs bevezető, deklarációs része, ahol a szerző előrevetítené, hogy milyen előfeltevésekből milyen lépésekben mit próbál bizonyítani. Az olvasót "felkészítő", navigációját segítő bevezetés híján a szöveg helyenként egyébként is nehezen követhető logikai ugrásai (pl. nem látom a kapcsolatot az egymást követő a "kultúrjavak" és "mesterséges intelligencia" bekezdések között, s ez a fajta szabad asszociációs viszony nem egyedülálló a szövegben) még inkább céltalannak vagy esetlegesnek tűnnek.

2. A szöveg végén felsorolt felhasznált irodalmak jegyzéke önmagában nem kielégítő. Az egyes hivatkozott szerzőket, fogalmakat, állításokat egyenként le kell jelezni. Az olyan általánosító kijelentések, mint a "kultúrakutatók - néprajzosok beszélnek az alászálló kultúrjavak elméletéről" nem segítik az olvasót, hogy utánanézzen, s a szerző egyébként elismerésre méltóan széleskörű olvasottságát sem jelzik megfelelő módon. Lehetőség szerint, ha az egyes állítások/elméletek mögött álló főbb nevek felsorolása nem is lehetséges, legalább egy, a témát összefoglaló munka idézése szükséges lenne.

3. A helyenként feltörő szubjektív narratíva inkább a tudományos ismeretterjesztő publicisztikák jellemzője, mint a tudományos írásműveké.

A szerző még sem a kutatása konkrét tárgyával, sem a kutatás módszertanával nincs tisztában, ám ezt vállalja, s a doktori program e korai fázisában ez nem is elvárható.

[vissza]