Pszichoanalízis és irodalom

I. A magyar kultúrában egyedülálló volt a pszichoanalitikus gondolkodásnak az irodalomra gyakorolt hatása. Az alábbi költők és írók esetében (biztosan) kimutatható ez a hatás: József Attila, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Szerb Antal, Vas István, Füst Milán, Márai Sándor, Németh László.

II. Ugyebár a pszichoanalitikus metaelmélet a terápiás gyakorlatból vonódott/-ik el; a terápiában (egy sajátos szituációban) létrejövő önújrateremtő monológ, amely magától, sokszor a beszélő ellenére kiömlő monológ, tehát álom, valamilyen tünet: minden szelfes cselekvés. Az irodalomban megjelenő poétikai stratégiák a szubjektum nyelvi természetű önterentő konstrukciói is, a személyiség nyelvi projekciója és artikulációja. A poétikai diskurzusok (dominánsan) nyelvi természetűek, és ez a nyelv komplex kulturális viszonyok, önreflexív konstrukciók és az ezeket megbontó tudattalan hatalmi és vágyenergiák szövevényében jön létre. Kiemelhető a líra, a költészet, amely nem csupán egy személyes eseményhez kapcsolódó érzelmi pozíció leírása, hanem olyan, mint egy drámai monológ, egy, a költő számára is meglepő, tudattalan forrásokból származó önismereti konstrukció, a személyesség egy lehetséges sémája (projekció!), az interioritás megcsinálása. Ez főként a modern líra szelfreprezentációs alkotási (megnyilvánulási) módjára jellemző, mivel a vers egyrészt úgy működik, mint a pszichoanalízis, elmond, bemutat olyan szelfrétegeket, szelfkonstrukciókat, amelyek korábban érzékelhetetlenek voltak, másrészt létre is hozza a bensőség bizonyos koherens létezési formáit. Tehát mindig egy aktuális, új születik ennek a projekciónak a során.
Az önéletrajz mint poétikai műfaj is kiemelhető a szelreprezentáció szempontjából, mivel itt a szelfnek közvetlen leképezése történik Ez a legtisztább, látszólag legegyértelműbb projekció, maga a szelf nyelvi formában. Ez a nyelvi forma egyszerre ígéri a személy lényegének mint egésznek a megragadását, és az események, életnarratívák megjelenítését. Mindezt pedig egy zárt szövegben, ahol tehát van egy referenciális mag, és e köré rakódhatnak ugyan elképzelt (fiktív), hitt vagy vágyott események vagy személyek, de ezek is egyazon szubjektumból erednek, így koherens egésszé válik az írás, az önújrateremtés. (Bókay 2005) (Itt meg kell jegyezni, hogy azért az önéletírás technikai kívánalmai és eszköztárai nyilvánvalóan vezérlik az írót.)

III. A költészetben használt nyelvi-poétikai formák, alakzatok és képek különleges szelfreprezentációs eszközök, amelyek a különböző reprezentációkat és szelfrétegeket sűríteni képesek. Ilyenek például a metafora, metonímia, megszemélyesítés stb.
Már Freud (Bevezetés a pszichoanalízisbe c.) is alkalmazta ezeket a (nyelvi) fogalmakat a pszichoanalízis fogalmaival párhuzamba állítva. A tudattalant például egy nyelvtan (grammatika) nélküli nyelvhez hasonlította.
Majd Lacan (A beszéd és a nyelv funkciója és mezője a pszichoanalízisben és A szelf nyelve: a nyelv szerepe a pszichoanalízisben c. műveiben) komolyan foglalkozik a nyelvészettel és a nyelv-pszichoanalízis relációval. (Még Chomsky-val is felvette a kapcsolatot, és nyelvelméletet is alkotott.) A nyelvnek és a szavaknak a pszichoanalízis során tapasztalt magyarázó és segítő hatalma motiválta a vizsgálódások során. Szerette volna megérteni az analízis folyamatában szerepet játszó nyelvet, az analitikus és páciense közötti nyelvi interakcióban kódolt interpretációkat. A terápiában tapasztalt tüneteket úgy olvasta, mint a metaforákat [1], a megjelenő vágyak pedig szerinte úgy épülnek fel, mint a metonímia [2]. A beszédben (kommunikációban) pedig minden szó és jel bizonytalan mindaddig, míg véget nem ér egy nyilatkozat (vagy inkább egy mondat). És ha már befejeztük, akkor "fixálódik" minden szó és nyeri el jelentését. (Példája: ha azt mondjuk When I was young..., akkor sokféleképpen folytathatjuk a mondatot, de pl. így nyerik el kezdő szavak a jelentésüket: When I was young, I ran a lot.) (Sharpe 2006)

IV. A pszichoanalitikus irodalomelméletben a projekció ellentétes irányú folyamata, az introjekció [3] is definiálható, megragadható.
Az introjekció mint lét-retorikai eljárás bukkan föl, például József Attila költészetében igen gyakran. Ilyenkor a költő továbbírja a megfoghatatlan, a narcisztikus identitás kapcsán meglévő asszociációit, és ismét belehelyezi valami olyan létpozícióba, amely értelmezi, magyarázza a szelf eredeti, megfoghatatlan rétegét. Az ilyen továbbírásban felbukkanó nyelvi jelek, események, tárgyak metonimikus jellegűek, a szelffel kapcsolatba kerülő jelenségeken keresztül pozitív vagy negatív értelemben újra és újra pozicionálják azt. (Bókay 2005)

Irodalom:

Bókay Antal: Líra és modernitás - József Attila én-poétikája. 2005, Gondolat, Budapest.

Sharpe 2006. http://www.iep.utm.edu/l/lacweb.htm

Továbbiak:

Bókay Antal, et. al. (szerk): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Budapest, 2002, Osiris.

Beney Zsuzsa: A gondolat metaforái - Esszék József Attila költészetéről. Budapest, 1999, Argumentum kiadó.

de Man, Paul: Az önéletrajz mint arcrongálás. Pompeji, 1997, 2-3. szám, 94.

Kabdebó L. - Kulcsár Szabó Ernő (szerk.): A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Pécs, 1992.

József Attila: Tanulmányok és cikkek. 1923-1930 - Szövegek. Budapest, 1995, Osiris Kiadó.

Derrida, J: Esszé a névről. Pécs, 1933, Jelenkor Kiadó

http://lacanist.atw.hu/

http://www.lacan.com/badpre.htm

Jegyzetek:

[1] metafora, metaforizáció=két jelentés viszonya, amelyben a két jelentés egyszerre érvényesül, a metaforikus jelentés a fő jelentés; a ~ban az ember észlelési folyamatai érvényesülnek, a mindennapi beszédben nagyon gyakran használunk metaforákat (metaforizálunk), akkor is, ha nem vesszük észre.; beépítjük a metaforáinkba az énünket; a~ létrehozásakor vagy megértésekor folyamatosan (dinamikusság) értjük meg a két dolog közötti viszonyt

[2] metonímia=két fogalom közötti időbeli, térbeli, anyagbeli érintkezés vagy rész-egész, ok-okozati viszony: a 2. jelentés az elsőhöz úgy kapcsolódik, hogy a névről két dolog is eszünkbe jut, képzettársítással az elsőt átvisszük a másikra; pl: jó fej

[3] introjekció="magábavetítés", de nem azonosulás, hanem annál korábbi lelki mechanizmus, amikor a külvilág valamely eseményét, tárgyát a benső részévé, saját szelfrésszé, saját testté transzformálódik (Bókay 2005)