Ilg Barbara:

Az identitás pszichológiai megközelítései

Az identitás kérdése nemcsak a társadalomelmélet, hanem elsősorban a pszichológia egyik alapvető kutatási területe. Valójában a fejlődéslélektan és a személyiség pszichológia azok a terepek, amelyek konkrétan foglalkoznak az identitással. Ha jól meggondoljuk, az identitásról igen sokféleképpen beszélünk. Például az énkép és a nemi identitás kialakulása már kisgyermekkorban elkezdődik, a fejlődéslélektan szerint azonban az egyéni azonosságtudat létrejöttében a serdülőkornak van kitüntetett szerepe. A serdülőnek választ kell találnia arra a kérdésre, hogy "Ki vagyok én?" és "Merre tarok"? Így a személyes identitásra való törekvés magában foglalja a döntést arról, hogy mi fontos, mivel érdemes az életben foglalkozni, továbbá azoknak a szabályoknak a kialakulását, amelyek mentén a magunk és a mások viselkedését értékeljük. A bonyolult és gyorsan változó társadalmakban végtelen számú lehetőség kínálja magát, hogy hogyan viselkedjünk, és hogy mit kezdjünk az életünkkel. A serdülőkor tehát a szerepkísérletek időszaka, amelyek során a fiatalok különböző viselkedésformákat, érdeklődési irányokat, és ideológiákat fedezhetnek fel. Amikor az egyénről azt mondjuk, elérte identitását, ez minimálisan azt jelenti, hogy elkötelezte magát egy nemi identitás, egy foglalkozás és egy ideológiai világnézet mellet. Mindaddig, amíg az identitáskrízis nem oldódik meg, az egyén nem rendelkezik konzisztens énképpel, vagy nincsenek olyan belső normái, amelyek segítségével az élet főbb területein értékelhetné saját magát. Az identitás a személyiségnek is szerves része.

Nemi identitás

Az első ilyen szerepnek tekinthetjük a fejlődés során a nemi azonosulást. A nemi identitás annak foka, amennyire valaki magát férfinak vagy nőnek tartja. Különbözik a nemhez igazodástól, a társadalom által az adott nem számára megfelelőnek tartott viselkedések és tulajdonságok elsajátításától. Kérdés: a nemi identitás és a nemhez igazodás egyszerűen csak a kulturális előírások és elvárások terméke-e vagy természetes fejlődés eredménye?

1. Pszichoanalitikus magyarázat: A gyermekek 3 éves koruk körül a fallikus szakaszban kezdenek el a nemi szervekre figyelni, és ugyanezen szakasz folyamán kezdenek szexuális érzéseket táplálni az ellenkező nemű szülővel szemben, és féltékennyé válni az azonos nemű szülőre. Ödipális konfliktus: ahogy tovább érnek, ezt a konfliktust mindkét nem az azonos nemű szülővel való azonosulással oldja fel. (A sztereotíp nemhez való igazodás elkerülhetetlen)

2. Szociális tanuláselmélet: azokat a jutalmakat és büntetéseket hangsúlyozza, amelyeket a gyerekek nemüknek megfelelő, illetve azzal ellentétes viselkedésükért kapnak, és azt miképp tanulják a gyerekek a felnőttek megfigyelésével a nemüknek megfelelő magatartást. Utánzás, úgy kezeli, mint bmilyen más viselkedést, a kultúra ideológiája követeli meg a nemhez való igazodást.

3. Kognitív fejlődéselmélet: Kholberg dolgozta ki Piaget kognitív-fejlődéselmélete alapján. 2 és fél éves korban a nemek különbségének egy fogalmibb tudatosulása jelenik meg: Én fiú/lány vagyok ezért fiús vagy lányos dolgokat akarok csinálni. Más szóval az a motívum, hogy saját nemi identitásának megfelelően viselkedjék- és nem az, hogy külső jutalmat kapjon, készteti a gyermeket arra, hogy nemének megfelelően viselkedjen. Ezért önként vállalják a feladatot, hogy magukat és kortársaikat is nemükhöz igazítsák. Nemkonstancia: egy személy neme ugyanaz marad a korában és külső megjelenésében beálló változások ellenére.

4. Nemiséma elmélet: miért van a nemnek elsőbbsége az önmeghatározás más lehetséges kategóriáival szemben? (Bem) (óvoda : a legfontosabb, hogy a nemednek megfelelő játékot válasszál.) A kultúra szerepét hangsúlyozza abban, hogy megtanítja a gyerekeket hogyan nézzék a világot a nem szemüvegén keresztül. Ahogy a kognitív fejlődési elmélet, a nemi séma elmélete is aktív közreműködőnek látja a gyerekeket saját nemükhöz való igazodásukban, és elveti azt a következtetést, hogy a hagyományos nemi szerepek elkerülhetetlenek és módosíthatatlanok.

Erikson személyes identitás elmélete

Erikson alapvetően egy jól képzett pszichoanalitikus volt, Anna Freud tanítványa. Valójában az identitás fejlődésének folyamata, amelyeknek szakaszait Erikson pszichoszociális stádiumoknak nevezte el, a Freud-i elmélet módosítása. Szemben a Freud-i pszichoszexuális szakaszokkal, amelyek a gyermeknek csak az első öt évét öleli fel, Erikson még további szakaszokat is megjelölt. (Érdemes feleleveníteni a Freud-i személyiség felépítését, amely a különböző szubjektumfelfogások szempontjából még fontos lesz.) [1] Valamint a pszichoszexuális fejlődés középpontba helyezése helyett a motivációt, vagyis az EGO-t helyezte a középpontba. Erikson szerint tehát az egyén pszichológiai fejlődése a különböző életszakaszokra jellemző szociális viszonyokon múlik. Minden életszakasznak megvan a maga sajátos krízise, amellyel szembe kell néznie. Erikson úgy vélte, hogy a személynek sikeresen meg kell oldania minden krízist, hogy felkészülhessen a következő pszichoszociális feladatokra.

A serdülőkor kitüntetett szerepéről már beszéltünk a bevezetőben, amely tulajdonképpen a szerepkísérletek korszaka. Az identitás elérésének folyamatában négy szint különböztethető meg James Marcia (1966, 1980) szerint : az identitás elérése, a korai zárás, a moratórium és az identitás diffúzió. Az identitás elérése kategóriába azok tartoznak, akik átmentek az identitáskrízisen, és megoldották azt. A korai zárás kategóriába azok tartoznak, akik soha nem éltek át identitáskrízist a kérdéses terület vonatkozásában, ők azok, akik egyszerűen elfogadták családjuk álláspontját. A moratórium kategóriába azok az éppen identitáskrízisben lévők tartoznak, akik a problémákat aktívan próbálják saját maguk megoldani. Az identitásdiffúzió kategóriájába azok tartoznak, akik az integráltidentitást nem érték el. Néhányan közülük átéltek identitásválságot, de azt sohasem oldották meg, mások esetleg még túl fiatalok ahhoz, a serdülőkori fejlődés ezen fázisát elérték volna. ( Atkinson-Smith-Bem: Pszichológia, Osiris, 1996.)

Az identitás ellentmondásos eredete - Lacan

Jacques Lacan (1977) értelmezése szerint az én, mint egységes egyén képe a gyermek fokozatos és küzdelmes tanulása révén valósul meg. Nem magától fejlődik ki a gyermek lényének magjából, hanem a másokkal fenntartott viszony közbe formálódik: főként a korai gyermekkor összetett pszichikai párbeszédeiben, melyeket a gyermek a szüleiről kialakított erős fantáziaképekkel folytat. A fejlődés "tükörfázisában" a gyermek, aki még nem koordinált és nincs képe magáról, mint teljes személyről, tükrözve látja vagy képzeli el magát, mint teljes személyt. Lacan szerint az Én kialakulása a Másik tekintetében olyan szimbolikus rendszerekkel hozza kapcsolatba a gyermeket, melyek rajta kívül helyezkednek el, tehát ez az a pillanat, amikor a gyermek belép a szimbolikus reprezentáció különféle rendszereibe- ezek közt van a nyelv, a kultúra és a nemek közötti különbség. Az ezt a nehéz belépést kisérő ellentmondásos és bizonytalan érzések mind a szubjektum tudat alatti kialakulásának kulcsmozzanatai és megosztják a szubjektumot és egész életünkön át velünk maradnak. Mégis, bár igaz, hogy a szubjektum mindig megosztott, saját identitását összefogottnak, ellentmondásmentesnek és egységesnek tapasztalja meg annak a tükörfázisban alkotott fantáziaképnek eredményeként, mely szerint ő egységes személy. A pszichológiai gondolkodás szerint ez az identitás ellentmondásos eredete.
Az identitás nem egy lezárt dolog, hanem inkább folyamat, identifikáció. Az identitás nem abból a teljes identitásból származik, amellyel egyénekként már rendelkezünk, hanem a teljesség hiányából fakad, amelyet külső forrásokból kell feltöltenünk, ahhoz a képhez igazodva, amelyet szerintünk mások alakítottak ki rólunk. Az, hogy állandóan az identitásunkat kutatjuk, vagy hogy olyan önéletrajzokat írunk, melyek egységbe kötik össze megosztott énjeink különböző részeit, arra szolgál, hogy újra csapdába ejtsük a teljesség elképzelt élvezetét. (Stuart Hall: A kulturális identitásról. in. Multikulturalizmus, szerk.:Feischmidt Margit, Osiris, 1997.)

Az önéletrajzi emlékezet és a narratív szerveződés

Bár ez a tanulmány nem foglalkozik szorosan az identitás kérdésével, hanem inkább (az elmondottak után) az általunk konstruált önéletrajzok kognitív pszichológiai hátterét vizsgálja, amennyiben elfogadjuk, hogy az identitás egységét a múlt a jelen és a jövő koherens egybeszerkesztése, esetleg narratívummá alakítása szolgálja a leginkább, akkor beleillik a sorba.

Stanley B Klein, Tim P. German, Leda Cosmides és Rami Gabriel : Az önéletrajzi emlékezet elmélete című írásukban az önéletrajzi emlékezetet egy olyan mentális állapotnak tekintik, amely egy sor pszichológiai képesség összjátéka- mint például az önreflexió, az ön- ágencia, az én-tulajdonítás és a személy időbelisége- amelyek az emlékezeti reprezentációt egy személyes életrajzi tapasztalattá alakítják. Először is számba vesznek néhány klinikai területet/esetet-mint például az amnézia, az autizmus , a homloklebeny sérülés, és a skizofrénia- amelyek jó példák arra, hogy az fentebb felsorolt összetevők valamelyikének a sérülése milyen károkat okozhat az önéletrajzi visszaemlékezésben, és bebizonyítják, hogy az önreflexió, az ön-ágencia az én-tulajdonítás és a személyes idő megragadása szükséges és elegendő összetevői az önéletrajzi emlékezeti tapasztalathoz. Végül az amnézia rendellenes jelenségeinek olyan taxonómiáját adják, amely rávilágít, hogy az önéletrajzi emlékezet összetevői közül melyik hozható összefüggésbe a sérülésekkel.

Emlékezet

A szerzők abból indulnak ki az emlékezet összetevőinek elemzésekor, hogy a modern kognitív teoretikusok kétféle formáját különböztetik meg az emlékezetbeli tudásnak: a deklaratív és a folyamatos emlékezetet. Számukra a deklaratív tudás lesz az érdekes, amely a ténybeli információk összessége a minket körülvevő világról, a folyamatos tudás azoknak a szabályoknak és felkészültségeknek a repertoárja, amelyek segítségével eligazodunk a földön.
A deklaratív tudás kétféle formát ölthet: epizódikus és szemantikus.
Az epizódikus emlékezet egy megtapasztalt eseményről való tudatos tudás, amely már megtörtént az én múltjában. Például visszaemlékezni egy olyan eseményre, amikor elkéstem egy találkozóról, feltételezi, hogy én rendelkezem egy mentális reprezentációval a késés eseményéről, ami egy olyan járulékos reprezentációval egészül ki, amely egy olyan eseményt jelöl, ami már megtörtént valamikor egy korábbi időpontban az életemben. Ez egy jellemző tulajdonsága az érzékelhető tapasztalásnak- annak az érzése, hogy újraélem az eseményt-amelyet Tulving autonoetikus tudatosságnak nevez.
Ellenben a szemantikus emlékezet egy nem tudatos megtapasztalása valaki személyes múltjának, ez az emlékezeti tapasztalat egy olyan tudás, ami nem vonatkozik arra, hogy hol és mikor állt fenn ez a tudás. A legtöbb szemantikus emlékezet nem vonatkozik az énre, persze tartalmazhat olyan propozíciókat, kijelentéseket, amelyek tényeket állapítanak meg az én-ről (pl. én barátságos vagyok vagy én New Yorkban születtem) ugyanúgy, ahogyan más dolgokról is a világban. Ez az információ ugyanolyan tudás, ahogyan valaki tudja, hogy az alma ehető, azaz emlékszik rá, de nem újraélhető tapasztalat. Ez a fajta érzékelő tapasztalás tehát sokkal inkább tudás, mint valaminek az újra átélése. Tulving ezt noetikus tudatosságnak nevezte el.

Az én és az önéletrajzi emlékezet

Az énről való tudásunk sokkal inkább kapcsolatba hozható annak "sztorijá"-val, történetével, hogy hogyan tapasztaljuk meg, hogy hogyan lettünk, és hogy ki vezetett el bennünket ahhoz, hogy mik legyünk.(Bruner, McAdams, Nelson)
Az önéletrajzi öntudat ellenben olyan képességét reprezentálja az énnek, amely egy koherens entitás marad az idők folyamán, és amelynek a múltra vonatkozó tapasztalata a jelenvaló éntől függ. Az epizódikus emlékezet képessé teszi az ént visszautazni mentálisan az időben és újraélni a megélt korábbi eseményeket. E nélkül a képesség nélkül egy személy képtelen lenne reprezentálni a múlt és a jelen állapotait ugyanannak a személyes identitásnak a szemszögéből, és képtelen lenne eldönteni, hogy egy jelenlegi mentális állapot egy epizódot vagy egy már megélt eseményt reprezentál-e.

Az önéletrajzi én-tudáshoz minimum háromféle képesség szükséges:

1. ön-reflexióra való képesség: az a képesség, hogy reflektálok a mentális állapotaimra- tudni a saját tudásomról

2. személyes ágencia vagy éntulajdonítás: az a hit, hogy én vagyok az oka/okozója a gondolataimnak és cselekedeteimnek, és az érzés, hogy a gondolataim és cselekedeteim tőlem függenek

3. a képesség, hogy gondolkodni tudok az időről

Úgy gondoljuk tehát, hogy az epizódikus emlékezet felfogható mentális állapotként, amely egy sor pszichológiai felkészültség kölcsönhatásából áll, és amely a deklaratív tudást egy önéletrajzi emlékezetbe sűríti. Ezért akármelyik összetevő sérülése, meghibásodása előidézhet különböző szintű hibákat az epizódikus emlékezetben.

Gondolatok a tanulmányról

Bár a tanulmány az önéletrajzi emlékezet szerveződésének magyarázatát tűzi ki céljául, számomra mégis úgy tűnik, hogy itt sokkal inkább az epizódikus emlékezet én-összetevőinek szükségességét hangsúlyozzák. Vagyis, hogy az önreflexió és az ágencia valamint az időérzékelés hogyan szervezhetnek egy-egy múltban megtörtént eseményt, azaz hogyan távolíthatják, avagy közelíthetik a jelenhez. Ugyanakkor egyáltalán nem utalnak rá, hogy ezek az epizódok egy összefüggő eseménysor, önéletrajz tagjai lennének, vagy ha mégis, akkor mi az az összetartó erő, amely egybe fűzné őket.
Nyilvánvaló, hogy egy-egy epizód felidézésekor az ember saját életéből szükség van annak tudására, hogy ez a történet valóban velem történt meg, hogy én vagyok a történet főszereplője.
Gyenge lenne az az érv, hogy ezeket az eseményeket csak az idő vagy a személy időérzékelése kötné össze egyetlen önéletrajzzá. Mint a szerzők is utalnak rá, az idő vonatkozásában itt sokkal inkább annak érzékeléséről van szó, hogy az epizódikus élmény felidézésénél tisztában van-e azzal a felidéző személy, hogy ez az esemény a jelenhez képest előbb, a múltban történt meg, de nincs szó epizódok soráról
Az önéletrajzok pedig sokkal inkább eseménysorokból állnak, (bár az is lehet, hogy ezt a szerzők a kiindulásnál természetesnek tekintették.)
"Az ember, mint mondják, nem pillanatképek sorozatával szembesül, hanem egy előrehaladó folyamattal. Hasonlóképpen önmagunk és mások tapasztalása során úgy tűnik, nem diszkrét vég nélküli egymás mellé helyezett momentumokkal találkozunk, hanem célirányos, koherens eseménysorozatokkal. Számos történetíró említette már, hogy emberi cselekvésről aligha lehet időbeli beágyazottság nélkül beszámolni. A megértés valójában abból áll, hogy az eseményeket a megelőző és az elkövetkező események kontextusába helyezzük. Ugyanez témánkra vonatkozóan azt jelenti, hogy én-ünk szemlélete egy adott pillanatban teljességgel érthetetlen lesz, hacsak nem kapcsoljuk össze valamilyen módon saját múltunkkal." [2]

A narratív pszichológia követői szerint bár az idő-nek vagy időrendiségnek fontos szerep jut az önéletrajzi visszaemlékezésekben, de alapvetően a narratív elv, azaz valamilyen narratívum mentén szerveződnek.
Az irányzat radikálisabb képviselői, mint például a fentebb idézett Gergen házaspár énről szóló narratívumról beszélnek, amely arra utal, ahogyan az egyén az énre releváns események közötti viszonylatokról időbeli számvetést végez. Bettelheim (1976) a narratív rend konstrukciói abban csúcsosodnak ki, hogy valaki jelentéssel és iránnyal ruházza fel életét. Mindamellett ezek a narratívumok meglepően hasonló struktúrát mutatnak, mivel a társas cselekvésekbe ágyazottak.
"Az események narratívumok által válnak szociálisan láthatóvá, s jobbára ezek alapozzák meg az eljövendő eseményekre irányuló várakozásokat. Minthogy a narratívumok áthatják a hétköznapi élet eseményeit, ezen események maguk is történetszerűekké válnak. Az események magukra öntik a "kezdet" a "tetőpont" a "mélypont" vagy a "befejezés" valóságát. Az emberek ily módon fogják átélni az eseményeket, minthogy valamennyien így regisztráljuk azokat." [3]
Természetesen nem célom azon narratív struktúrák felsorolása, amelyek alapján a különböző életesemények egy-egy önéletrajzzá állnának össze. Mindenesetre a fentebb idézett tanulmány azt sugallja, hogy meglehetősen véges számú történetelemmel rendelkezünk, amelyek egy-egy koherens életrajzot alkotnának, valamint hogy ezek az elemek a szociális világban mindannyiunk számára fellelhetők.
Az én -ről szóló elbeszélések legyenek azok formájukat tekintve írott, vagy akár szóbeli történetek, mindenképpen az adott társadalom kultúrájába és nyelvébe ágyazottaknak kell lenniük.

Jegyzetek:

[1] Az ID. (ösztön-én: a személyiség legprimitívebb része, az ösztönimpulzusok azonnali kielégítésére törekszik ( éhség, szomjúság, élet védelme, fájdalom elkerülése, szexuális örömszerzés)
EGO: az EGO a valóságelvnek engedelmeskedik: az ösztönimpulzusok kielégítésével addig kell várni, amíg a megfelelő környezeti feltételek létre nem jönnek. (bizonyos ösztönimpulzusok mikor elégíthetők ki)
SZUPEREGO: eldönti, hogy egy-egy cselekedet jó-e vagy sem. A társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője, amely magában foglalja az egyén lelkiismeretét és erkölcsi ideáljáról alkotottképet. [vissza]

[2] K. J. Gergen- M. M. Gergen: A narratívumok és az én, mint viszonyrendszer, in. Narratívák 5. (szerk.) László János és Thomka Beáta, Kijárat Kiadó, Bp. 2001. 79.old. [vissza]

[3] K. J. Gergen- M. M. Gergen: A narratívumok és az én, mint viszonyrendszer, in. Narratívák 5. (szerk.) László János és Thomka Beáta, Kijárat Kiadó, Bp. 2001. 78.old. [vissza]