Wilhelm Gábor:

Antropológiai módszer, terep
(kézirat, vázlat)

Ebben az írásban alapvetően az antropológia módszertani jellegű problémáival szeretnék foglalkozni. Még akkor is, ha bizonyos gondolatok, vonatkozások - óhatatlanul - érintik az antropológiai kutatás többi területét (episztemológiáját, elméletét, tematikáját) is. Arra vagyok elsősorban kíváncsi, milyen módszertani következményekkel jártak az antropológia által vizsgált területekről származó, a terepmunka során nyert ismeretek módosulásai, a módszertani önreflexió és önkritika milyen hatást gyakorolt a kutatásokra az utóbbi évtizedekben, illetve hogyan körvonalazhatók azok az elméleti keretek, melyekből kiindulva, és amelyekhez visszatérve létrejönnek az antropológiai esettanulmányok.
Mire képes egyáltalán az antropológia? Mit lehet elérni az antropológia eszközeivel? Mit lehet megérteni a jelenlegi formáiban értelmezett kultúrából, a hétköznapok, akár a legapróbb banalitások világából (Das 1998:185)? Milyen mélyen (milyen mértékig) lehet megérteni egy másik kultúrát? Nehéz nem komolyan venni ezeket a kérdéseket, bármennyire általánosak vagy akár több értelműek is lehetnek. A kidolgozott válaszok ugyanis egyaránt megrajzolhatják az antropológia mint tudomány episztemológiai, elméleti, módszertani kereteit, de ugyanígy vonatkozhatnak a társadalmi szerepére, felelősségére, lehetőségeire. Bár tudományos és társadalomtudományi módszerek természetéről folytatott több évtizedes vita önmagában nem feltétlenül hat megtermékenyítőleg magára az empirikus munkára, ennek a figyelembe vétele azonban nem biztos, hogy hátránnyal jár a vizsgálatok módszereinek alakulására nézve.

Azért, hogy a bemutatás - az antropológia hagyományaihoz híven - ne rekedjen meg egy absztrakt szinten, az antropológiai tárgykutatásokat igyekszem egyfajta viszonyítási pontként használni mintegy esettanulmány jelleggel. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az antropológia hagyományán belül éppen ez a tematika bír a legnagyobb múlttal, hiszen az antropológia születésekor a legjelentősebb kutatási területnek számított, és ugyanakkor hosszú, több évtizedes szünet után - látványos és többlépcsős visszatérés után - talán ez a terület mozog a legdinamikusabban az utóbbi tíz évben.
Ráadásul az 1990-es évektől a kulturális tárgyaknak egy olyan újfajta megközelítésével találkozhatunk, melyet számos esetben a technológia antropológiai vizsgálata névvel illetnek. Ennek a szemléletnek a bemutatása során három alapkérdést szeretnék feltenni. Hogyan illeszkednek ezek a kutatások általában az antropológiai vizsgálatok közé? Hogyan viszonyul az általuk képviselt szemlélet a többi (az őket megelőző és a velük párhuzamosan működő) antropológiai paradigmához? Végül hogyan érintik az eddigi eredmények az antropológiai módszertan, episztemológia és elmélet egészét, illetve pontosabban különböző formáit?
Ahhoz, hogy ezeket az összevetéseket meg tudjuk tenni, szükség van az antropológia mint kategória bizonyos mértékű tisztázására, főképp ha ezt a kutatási vonalat megkíséreljük egyfajta újabb keretbe illeszteni, mely a szimbolikus, az interpretatív, a konstruktivista, irodalmi fordulatot követi. Ahhoz, hogy e korábbi, sőt az ezeket megelőző, valamint az antropológián kívül eső paradigmákhoz való viszonyát tisztázhassuk, meg kell néznünk, hogy az összes retorika ellenére általában az antropológia, illetve konkrétan a technológia-, tárgykutatás területén mi alapján lehet az első pillantásra legkülönbözőbb perspektívákat és módszereket alkalmazó kutatásokat egyetlen szálra felfűzni.
Mi egyáltalán az antropológia, ha most a tankönyvek leegyszerűsített és sztereotip képétől vagy az intézmények identitást erősítő programnyilatkozataitól, illetve sommás definícióitól eltekintünk? Hogyan lehet a kérdést úgy lefordítani, hogy a korábbi vitákhoz képest egy valamivel árnyaltabb összképet lehessen nyerni azokról az évente több darabot meghaladó vizsgálatról, melyre az antropológiai jelző többé vagy kevésbé alkalmazható. Úgy gondolom, ha van közös pont az egyes antropológiai megközelítések között azok elsősorban a módszertan síkján ragadhatók meg, és éppen ezért ez az a szint, ahonnan nézve a legtöbb változás, fordulat, ellentét vagy kölcsönhatás a legkönnyebben megérthető.
Az antropológiára legalább annyira igaz az a megállapítás, melyet a társadalom- és a viselkedéstudományokkal kapcsolatban általánosságban el lehet mondani. E tudományok céljaival és működési módjaival foglalkozó viták egy ponton egyet értenek: az egyes diszciplínákon belül tevékenykedő kutatók munkái, megközelítései nem sorolhatók egyfajta módszertani és elméleti keretbe (Schweizer 1998:40). Nemcsak hihetetlenül sok és az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb mértékben növekvő számú módszerrel, illetve bizonyos fokig elméleti kerettel dolgozó kutatással szembesülünk az egyes tudományokon belül, hanem a közöttük megfigyelhető átfedések inkább a szabálynak, mint a kivételnek számítanak. Akárcsak a nyelvjárások esetében, az egyes tudományok között gyakran jóval nagyobb a megfelelés, mint az adott diszciplínán belül (lásd szociológia és antropológia mint klasszikus példa).
Az egyes érintett tudományok összehasonlítása, megkülönböztetése leginkább az elméleti irányzat, paradigma, valamint a módszertani keretek mentén történik. Az empirikus tudományok esetében ugyanakkor a jellemzés jóval inkább a konkrétabb metodológiai, módszertani nézőpontból indul ki, és kevésbé hangsúlyozza a filozófia területét érintő episztemológiai alapokat (Schweizer 1998:40), azaz az ilyen típusú problémákat is igyekszik, amennyire csak lehetséges, a módszertan szintjén megvitatni és feloldani. Az ok kézenfekvőnek látszik, hiszen ez a fajta fordítás a tudományon belüli, különböző absztrakciós szinteken megpróbál minél lejjebb menni, mivel az empirikus kutatási célok szempontjából ezek nyújtják (nyújthatják) a legközelebbi kapcsolódási pontokat.

A legradikálisabb metodológiai rés a társadalom- és a viselkedéstudományokon belül pillanatnyilag a tudományos és az irodalmi módszertan között húzódik, mely valamennyi diszciplínában megtalálható, bár eltérő mértékben. Fő képviselőik a pozitivista, illetve a hermeneutikai (interpretatív, posztmodernista, konstruktivista) megközelítések (Schweizer 1998:41). Az antropológiát - talán helyzete miatt is - csaknem középen szeli ketté e szakadék, a különbözőség a célok és az ezek eléréséhez szükséges módszerek tekintetében a legtöbb esetben áthidalhatatlannak tűnnek. Ennek ellenére pozitív ellenpéldák próbálkoznak a két perspektívát egyazon keretben alkalmazni a legkülönbözőbb tematikai kutatásokban, illetve a látszólagos metodológiai és fogalmi ellentéteket feloldani (Ingold, ed. 1996; Schweizer 1998:57-60) . Az új tárgyelmélet egyike ezeknek a próbálkozásoknak, ahol is az eredmény nem elméleti szándékkal, hanem az empirikus kutatások következményeként született meg.

Egy másik típusú metodológiai válaszvonal a kvalitatív és a kvantitatív módszerek paradigmái mentén igyekszik kettéosztani a tárgyalt tudományokat a felhasznált kutatási eszközkészletre összpontosítva. A megkülönböztetést valójában az teszi élessé, hogy sok kutató véleménye szerint a kétfajta megközelítés eltérő episztemológiai alapokhoz kapcsolódik. A különböző módszerek és módszertanok hozzácsatolása tudományelméleti keretekhez azonban ellentmondásokat hordozhat magában, hiszen mindkét alapvető paradigma célja az interszubjektivitás megteremtése. Az egyik lehetséges véglet szerint a kétféle módszer ugyanazon témáról eltérő és összeegyeztethetetlen képet ad; a másik értelmében ezek a módszertanok összevethetők, és a különbségek csak az elérő módszerek fényében tűnnek különbségeknek. Pillanatnyilag úgy látszik, hogy mindennemű feltételezett eltérésük ellenére az eltérő perspektíva segítségével nyert valóságoknak létezik egy bizonyos fokú összehasonlíthatósága. Ez ugyanakkor arra utal, hogy a kétfajta módszertan is összevethető. Ráadásul a gyakorlatban, a különböző társadalom- és viselkedéstudományok tematikai vizsgálataiban az utóbbi évtizedben egyre másra valósulnak meg a vegyes módszertanú megfigyelések és feldolgozások.
Bár az antropológia vonatkozásában a résztvevő megfigyelés szinte ellenvetés nélkül a kvalitatív módszerek közé sorolódik, és a kvantitatív módszerekkel szemben az antropológia lényegeként fogalmazódik meg, ezt a képet lehet valamennyire árnyalni. Egyrészt a résztvevő megfigyelés önmagában többfajta módszert - kvalitatív és kvantitatív típusút vegyesen - testesíthet meg az adott konkrét céloknak, helyzeteknek megfelelően (Farnell-Graham 1998; Handwerker-Borgatti 1998), másrészt az antropológiát a résztvevő megfigyelés mellett másféle, azaz a fenti séma szerint kvantitatív jellegű módszerek szintén végigkísérik a kezdetektől fogva (Bernard 1998:9).

Az eddig jellemzések tehát sikertelenül próbálták önállóan jellemezni, az egyediségében megragadni az antropológiát a társadalomtudományokon belül.
Ami tehát egyre nyilvánvalóbb mind az antropológián belül, de ugyanúgy a társadalomtudományok szélesebb körében, hogy nem létezik kizárólagos módszer vagy elmélet. A módszereket gyakorlati értelemben nem lehet elválasztani a konkrét cél és a választás kérdésétől (Bernard 1998:9). Ennek következtében jelenleg nagyfokú diszciplináris átjárhatóság tapasztalható mind a módszerek, mind az elméletek tekintetében az egyes tudományok között. Létezik ezzel szemben vagy párhuzamosan egyfajta hagyománya, történetisége a témaválasztásoknak, sajátossága az analitikus egységek megrajzolásának, bizonyos mértékig az elméleti és módszertani preferenciák megválasztásának, az értelmezendő témák szintje kijelölésének, de ezek általában csupán történetileg értelmezhető csomópontok (mint például a monográfiák a 20. század első felében, a szövegcentrikus leírások a 20. század harmadik harmadában). A tematikus csomópontok ugyanakkor jelentős szerepet játszottak és játszanak továbbra is az antropológia önidentitásának meghatározásában és fenntartásában (lásd a lokális, partikuláris keresése, értelmezése - például Gyáni is).

Létezik azonban két további kategória, értelmezési keret - még mindig a metodológia területén maradva - a megkülönböztetésre. Itt meg lehet jegyezni, hogy az antropológia módszertani bősége és változatossága egyúttal nem jár minden egyes esetben együtt másfajta a metodológiai hagyományoktól való intenzív tanulással, még ha az átfedések sokszor jelentékenyek is (lásd szociológia, szociálpszichológia, kognitív tudomány, régészet, irodalom, hogy csak a legevidensebbeket említsem). Ebben a tekintetben, hagyományban az antropológia természetesen szintén osztozik más tudományokkal, amennyiben a módszerek, elméletek ideológiai kisajátítása és hangsúlyozása az egyes társadalmi, így tudományos világok zártságának és az identitásuk fenntartásának az egyik jól bevált eszköze, és talán feltétele.

Az egyik - klasszikus - lehetőség az antropológiai megközelítéseket a társadalmi viselkedés úgynevezett tartalmi leírásával összekapcsolni. Ez nem jelent mást ezen a szinten, mint hogy megfigyelhető társadalmi viselkedéseket nyelvi mondatokkal jellemzünk, és ezeket a tartalmi leírásokat más társadalmi viselkedésekkel hozunk kapcsolatba (ezekkel értelmezünk, vagy ezekkel magyarázunk). Ez részben behatárolja az antropológiai leírások szintjét az egyéb társadalommodellekkel összevetve, másrészt kizárja az ezen a szinten megjelenő leírások alsóbb szintű, nem tartalmi leírásokkal való magyarázatát, azaz alacsonyabb szintre való redukálását vagy éppen azonos szintű, de nem tartalmi leírásokkal való összekapcsolását (lásd biológiai, pszichológiai magyarázatok, illetve szociológiai összefüggések).
Ebből a típusú leírásból jól levezethető és így összekapcsolható néhány nagyobb, állandó témakör, mely tartósan végigkísérte az antropológia történelmét. Gondoljunk itt például a tartalom és a jelentés, a jelentés és szimbólum, a nyelv és a kultúra viszonyára, az antropológiai módszer és elmélet kapcsolatára, az esettanulmányok státusára, a törvényszerűség, okozati magyarázat, illetve értelmezés szerepére (O'Meara 1997).

A másik - szintén klasszikus - jellemzés az antropológiai kutatások valamennyi, egymástól akár radikálisan eltérő módszertani vonulatát egyesítő gyűjtési és értelmezési technikát, az etnográfiát (egyszerre mint módszert, azaz terepmunkát és mint produktumot, írásműfajt), illetve még konkrétabban a résztvevő megfigyelést helyezi a középpontba (Schweizer 1998:41). Az összes antropológiai módszertani iskola hívei egyetértenek ugyanis abban, hogy az esettanulmány segítségével, azaz a helyi jelenségek tanulmányozása által megvalósított sajátos megismerési mód az antropológiai megértés szükséges esszenciáját képviseli, és minden más technikától eltérő eredményeket képes produkálni.
Az antropológia mint tudomány története és alakulása elválaszthatatlan a terepmunka változásától, fejlődésétől. Az antropológiának még azon részei is, melyek közvetlenül nem kötődnek a terepmunkához, nagyban függnek az esettanulmányok által felvetett kutatási és elméleti kérdésektől. A terepmunka, esettanulmány ugyanakkor a 20. században egyre több tudomány módszertani eszköztárának szerves részévé vált.
Két szempontot érdemes itt megemlíteni. Noha a terepmunka nem az antropológián (hanem a szociológián) belül született meg (Bernard 1998:9), mégis ennek a tudománynak vált az identitásmeghatározójává és a hagyományos értelemben vett alapeszközévé, noha az antropológia eszköztárába a kezdetek óta legalább annyi módszer került be, mint amennyi létrejött a határain belül. Másrészt az egyéb társadalom- és viselkedéstudományokban az esettanulmány csupán egy a lehetséges kvalitatív módszerek közül mind az alkalmazás, mind pedig az identitásképzés tekintetében.
A terepmunka az antropológián belül végig az elmélet egyfajta gyakorlataként, valódi próbájaként működött. Az elméletek kijelölték a lehetséges keretet a módszertani és tematikai megközelítéseknek, a terepmunka folyamatos és változatos kísérletei pedig megmutatták az empirikus korlátokat a különböző alkalmazásokra.

A terepmunka, ezen belül a résztvevő megfigyelés egy másik nézőpont szerint viszont azonosítható, illetve szoros kapcsolatba hozható a hétköznapi megismeréssel, a mások megértésének képességével és módszerével, melyet valamennyien több vagy kevesebb sikerrel alkalmazunk szinte születésünk óta a mindennapi kulturális cselekvéseink alkalmával. Ebben az értelemben ez a fajta megismerés a mindennapok fenomenológiájából merít, tehát nem más, mint egy alapvető hétköznapi tevékenység kiterjesztése tudatosan kiválasztott, különös, idegen helyzetekre, helyszínekre.

A terepmunkát ugyanakkor lehetetlen kizárólag csupán gyakorlati tevékenységként, naiv megfigyelésként vagy naiv adatgyűjtésként kezelni, vagy éppen próbaként jellemezni. Az esettanulmányok mint gyűjtési módszerek a kezdetektől önálló és a 20. század utolsó harmadától eltekintve ritkán megvitatott elmélettel bírnak, akár kidolgozott, tudatosan alkalmazott ez, akár csak valamilyen viszonyítási keretként működik. Ez az elmélet vezérli az antropológus tekintetét akkor, amikor valamit észrevesz, értelmezni igyekszik kulturális jelenségeket, és az összes olyan esetben is, mikor elsiklik események fölött, nem foglalkozik dolgokkal, szándékosan vagy épp öntudatlanul ignorál valamit. A vizsgált terület figyelembe vett jellegzetességei óhatatlanul magukkal vonják a társadalmi és kulturális élet más vonásainak figyelmen kívül hagyását, és mindez nem pusztán a véletlen játéka, hanem az elmélet adta vezérfonalhoz való igazodásé. Az igazi kérdés a terepmunkával és az eredményül kapott etnográfiával kapcsolatban azonban ennek a háttérelméletnek a mibenlétét, tudományelméleti státusát firtatja (Hammersley 1992). Egyelőre ugyanis a legkevésbé sem világos, hogy itt valamiféle tudományos értelemben vett elmélet áll-e a háttérben, azaz a terepmunka egy tényleges tudományos elmélet alkalmazása-e, vagy a hétköznapi viselkedést vezérlő elméletről beszélhetünk-e csupán (Hammersley 1992:22). A résztvevő megfigyelést folytató antropológus ugyanakkor ennek a háttérnek a fényében emel ki kulturális viselkedéseket relevánsként, noha ezeknek a jelenségeknek a reprezentativitása csak az elsajátított kulturális modellen belül értelmezhető, és nem egy szisztematikus megfigyelés keretén belül (Johnson-Sackett 1998:304-306).

A terepmunkának ez a többsíkú jellegzetessége megköveteli az áttekintésektől, hogy részben az antropológiai elmélethez való többsíkú viszonyában kezeljük, és nem mint önállóan, függetlenül létező és felhasználható módszert; részben pedig hogy a mindennapok szerves részeként való működését ne hagyjuk figyelmen kívül.
A terepmunka során szerzett ismeretek és ezek alapján alkotott reprezentációk kritikus megközelítése, illetve általában véve az antropológiai reprezentáció válsága ugyanakkor a legkönnyebben talán ennek a megismerési módnak ebből a kettős természetéből vezethető le. Az egyik oldalon láthatjuk az idegenként érkező kutatót, aki az adott kultúrába való fokozatos és módszeres szocializáció révén ismeretekkel teli tudósként távozhat (Coffey 1999:21). Itt a terep és a kutató távolsága, majd a távolság csökkentése érzékelteti a felfedező narratíváját. A másik oldalon ott találjuk a helybeliekkel közeli személyes kapcsolatba kerülő egyént, aki éppen az intimitás révén jut el minden más kutatási módszert meghaladó és megszégyenítő mélységű tudáshoz, tapasztalathoz, személyes élményekhez és a saját önkép módosulásához, ha tetszik, fejlődéséhez az adott helyszínen.
A tereppel szemben megtartott távolság megkövetel egyfajta elméleti felvértezettséget. A helyszín személyes megtapasztalása ezzel szemben a hétköznapi megértés képességére apellál, a fizikai és társadalmi környezetbe való óhatatlan beleolvadással, állandó intenzív interakcióval (Coffey 1999:25), hiszen a terepen nem pusztán valóban, fizikailag távoli megfigyelőként vagyunk jelen, hanem puszta testi mivoltunkban (Coffey 1999:70).

A résztvevő megfigyelés mint módszertani választás egyben bizonyos korlátot is jelent. A módszer időigényes - a legtöbb esetben hosszú hetek vagy hónapok szükségesek a kellő mélységűnek tekintett ismeretek megszerzéséhez. Ez a tartós, intim együttélés ismeretlen, majd egyre ismerősebbé váló emberekkel, a személyes kapcsolatok ilyen jellegű kialakítása lecsökkenti a megismerhető személyek számát, egyben leszűkíti azok körét is.
Cserében az antropológus a megismerésnek ritka mértékű sűrűségét éri, érheti el. Kívülről áttekinthetetlen dolgok válnak lassanként vagy hirtelen átlátszóvá, a hétköznapi élet távolról észrevehetetlen megjelenési formái rajzolódnak ki egyre tisztábban.
Természetesen itt erősen idealizálok. A hosszú terepmunka nem egyszerűen idővel arányosan hozza magával a megértés bővülését; számos mélypont kíséri a megfigyeléseket, az idő múlása újabb és újabb kérdéseket vet fel, stb. Ugyanakkor nehéz még egy olyan módszert találni, mely ennyire közel engedne korábban idegen emberekhez, és ennek révén ismeretek sokaságához juttatna.
A módszerrel kapcsolatban egy sor kérdés vethető fel. Ez a fajta kapcsolat valóban alkalmas-e megfelelő mélységű ismeretek megszerzéséhez? Mi a státusa ezeknek az ismereteknek? Ha a személyes kapcsolat közelisége önmagában hozzájárul az ismeretek növeléséhez, miért nem eleve közeli viszonyban állókat tanulmányozunk (hiszen sokkal rövidebb idő alatt sokkal több ismeretet szerezhetnénk)?
E kérdések nem nélkülöznek minden alapot. A terep az évtizedek során egyre közelebb került az antropológus saját lakóhelyéhez, mind a földrajzi, mind a kulturális távolság tekintetében. Hogy mindez mennyire gazdagította a korábbiakhoz képest ismereteinket, egyelőre nehéz megválaszolni. Mint ahogy az is felvethető, hogy az antropológiai fogalmakkal kapcsolatos reflexió nem feltétlenül segítik új célok elérését, de enélkül a módszer és az elmélet közötti párbeszéd jóval lassabb és szaggatottabb volna (Das 1998:172).
Azt mindenesetre nem lehet nem észrevenni, hogy ez a közeledés együtt járt a (résztvevő) megfigyelő és a megfigyelt személyek közötti távolság minimálisra csökkenésével. Az etnográfiai írások ettől a ponttól kezdve nem lehetnek többé távolságtartók, a háttérben meghúzódó, ismeretekkel rendelkező szerzővel, ahol a megismerés módja kifejtetlen maradhat.

Az antropológiai terepmunka, résztvevő megfigyelés dinamikáját, belső feszültségét másrészt az a vonása adja, hogy ugyanazzal a módszerrel tanulmányozzuk magát a módszert, persze egy másik, magasabb szinten. A résztvevő megfigyelés számára ugyanis a hétköznapi megértés, a társadalmi megismerés, a kulturális tanulás megértése alapvető fontosságú, ám ezt a tevékenységet - és éppen ez az ez egyik legsajátosabb jellegzetessége a módszernek - pontosan ugyanazon a módon végzi, mint ahogyan a tanulmányozandó jelenség működik.
Fontos észrevenni, hogy ez a fajta belső feszültség a megismerés eredménye és a módszere között, mely egyfajta állandó oda- és visszacsatolásban jelenik meg, azaz a tanulmányozott téma újabb és újabb jellemzői folyamatosan módosítják vagy legalábbis megkérdőjelezhetik a módszer meghatározott tulajdonságait. Tehát ez a feszültség nem kizárólag a vizsgált tematika vagy a módszer milyenségének (azaz intim társadalmi részvételen és kapcsolatrendszeren alapuló megértés) a következménye (bár ennek is lehetnek, sőt vannak hatásai), hanem a két szint típusbeli azonosságán is alapul. (Ugyanis bármivel behelyettesíthető a két szint, ha azonban ugyanaz, hasonló feszültség jön létre, akár társadalom-, akár természettudományi perspektíváról van is szó.)

[...]

Összegzés

Az antropológiai megközelítés, azaz a terepmunka, etnográfia, résztvevő megfigyelés és az elmélet kapcsolatát figyelembe véve egyfelől, illetve a megközelítés és az ezek segítségével nyert ismeretek viszonyát nézve az alábbi következtetések kockáztathatók meg, melyek a jelenlegi antropológiai tárgykutatásban dominálnak. Az antropológiai megismerés kritikai ereje az alkalmazott megismerés és a vizsgált hétköznapi megismerés közötti típusazonosságból fakad. Ez a fajta kapcsolat állandó párbeszédre sarkall a módszer és a középszintű elméletek között, folyamatosan igazítva az egyiket a másikhoz. Az antropológiai önreflexió egyre markánsabb jelenléte és hatása ugyanakkor e szemlélet tartalmi oldalát illeti, és az antropológia tárgyának mélyebb megismeréséből vezethető le. Mindkettő hatására a hétköznapi és az antropológiai megismerés strukturalista-funkcionalista felfogását az 1970-es években felváltotta a szimbolikus paradigma, mely a kulturális megismerés folyamatjellegét hangsúlyozva a megismerést a kor uralkodó, kognitív viselkedéselméleteihez hasonlóan a szimbólumkezeléssel társította. A konstruktivista, fenomenológiai, posztmodern, diskurzusorientált szemléletek a társadalomtudományokon belül e kulturális szimbólumkezelés interakcionista alapját, háttérmechanizmusát kezdték egyre inkább előtérbe helyezni, fordulatot hozva ennek következtében a hétköznapi és az antropológiai megismerés felfogásában, valamint az alkalmazott metodológiai keret jellegében egyaránt. Ez a fajta érdeklődés pillanatnyilag a szimbólumkezelés előtti vagy alatti folyamatok szintjére összpontosít, és az itt nyert ismeretek segítségével igyekszik a szimbolikus cselekvéseket értelmezni. A fordulat egyaránt megfigyelhető az etnográfia mint módszer és szemlélet területén, azaz a témaválasztás bővülésében, a kutatási keret felrajzolásában és kiterjesztésében, valamint az etnográfia mint produktum tekintetében, ahol mind a prezentációt, mind a reprezentációt szemlélve egy olyan felfogással szembesülhetünk, melyben a kulturális viselkedés és a szimbólumkezelés az egyének, a tárgyak és a környezet állandó interakciója révén jön létre. A kulturális vagy hétköznapi viselkedés interakcionista perspektívája nyomon követhető a viselkedéstudományok egyéb területein is (kognitív tudomány), mivel a vizsgált tematika nem kis mértékben érintkezik ezek esetében. Az antropológia empirikussága, módszerközpontúsága és ezzel párhuzamosan az absztrakt elméletektől való távolsága, illetve az ezzel való folyamatos és intenzív párbeszéde a terepmunkának a kettős természetével áll kapcsolatban, a fokozott mértékű reflexivitása pedig a hétköznapi megismerés mint központi ismeretszerzési technika tudatos használatával és ennek révén a társadalmi interakció fogalmának kiszélesítésével magyarázható.

Irodalom

Coffey, Amanda
1999 The ethnographic self. Fieldwork and the representation of identity. London - Thousand Oaks - New Delhi: Sage Publications.

Farnell, Brenda - Graham, Laura R.
1998 Discourse-centered methods. In: Handbook of methods on cultural anthropology. H. Russell Bernard, ed. 411-457. Walnut Creek - London - New Delhi: Altamira Press.

Gupta, Akhil - Ferguson, James
1997 Culture, power, place: ethnography at the end of an era. In: Culture, power, place. Explorations in critical anthropology. Akhil Gupta - James Ferguson, eds. 1-29., Durham-London.)

Hammersley, Martin
1992 What is wrong with ethnography? Methodological explorations. London - New York: Routledge.

Handwerker, W. Penn - Borgatti, Stephen P.
1998 Reasoning with numbers. In: Handbook of methods on cultural anthropology. H. Russell Bernard, ed. 549-593. Walnut Creek - London - New Delhi: Altamira Press.

Ingold, Tim, ed.
1996 Key debates in anthropology. London: Routledge.

Schweizer, Thomas
1998 Epistemology. The nature and validation of anthropological knowledge. In: Handbook of methods in cultural anthropology. H. Russell Bernard, ed. 39-87. Walnut Creek - London - New Delhi, Altamira Press.