Gyenge Zsolt

Interpretáció / konstitúció projekt - bevezetés

E beszélgetés előző héten kikristályosodott alapgondolata az, hogy a két tárgyalandó fogalom kapcsán két különböző világleírásról van szó, mindkét fogalom ugyanis saját elméletében, saját konceptuális keretében ugyanazt a viszonyt jelöli.
Ez a helyzet azért állhat fenn, mert - ha megkockáztathatom ezt a merész és elnagyolt kijelentést - az összes tudomány tárgya valójában néhány rövid szókapcsolattal leírható. Általánosan, heideggeri kifejezéssel szólva mindegyik világba való belevetettségünket vizsgálja: a környezetünkhöz, társainkhoz, saját tudatunkhoz, az időhöz, stb. való viszonyunkra vonatkozó kérdés valamelyike az, amelyik szinte az összes megismerési módot foglalkoztatja. Így aztán gyakori, hogy a különböző megközelítések ugyanazt a jelenséget írják le.
Esetünkben is erről van szó, két különböző gondolkodási és konceptuális keret próbálja megragadni a világ dolgaihoz való viszonyunkat.
Az alapmodell a következő három elemből áll:

a dolog, jelenség, szignifikáns
a jelenvalólét, interpretáló, befogadó, ágens
az értelem, jelentés, szignifikátum

A mai beszélgetésen tematizálandó két fogalom e három elem egymáshoz való viszonyát próbálja meg különbözőképpen leírni. A különböző leírások remélhetőleg két különböző gondolkodásmódot is felvillantanak majd, amelyek azonban valamely szinten mégis kapcsolatba hozhatók egymással.

A hermeneutikai interpretáció

A következőkben megpróbálom a fenti alapmodellt a hermeneutika szókészletével elmondani. Elöljáróban csak annyit jegyeznék meg, hogy a hermeneutikai beszédmód nem dolgozik pontos definíciókkal, gyakran hosszú körülírásokkal, költői megfogalmazásokkal próbálja mondanivalója tárgyát megközelíteni. A hermeneutika ugyanis nem hiszi, hogy világunk teljesen és pontosan leírható - ez az, amit Heidegger nyelvínségként emlegetett - ezért folyamatosan azzal küszködik, hogy az adott pillanatban, adott kontextusban legmegfelelőbbnek látszó kifejezést megtalálja, körbejárva, többször nekiveselkedve próbál közelebb kerülni a dologhoz.

A hagyomány

a hermeneutikai megértés fogalmát a megértő, interpretáló "horizontja" felől kezdjük el vizsgálni. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen alapra, milyen az interpretálóban már meglévő rétegekre épül rá a megértendő dologgal való találkozás.
Gadamer a megértés történetiségét hangsúlyozza, azt, hogy a megértés nem egy történelemből, világból kiszakított pillanatban zajlik, hanem előzményei mindig meghatározzák. Éppen ezért zajlik le Gadamernél az autoritás és a hagyomány rehabilitálása, mikor visszahelyezi jogaiba a tradíciót. Azt állítja, hogy a múlthoz való viszonyulásunk egy pillanatra sem szünetel. "... mindig benne állunk a hagyományban, s ez a benneállás nem tárgyiasító viszonyulás, mintha azt, amit a hagyomány mond, valami másként, idegenként képzelnénk el - ellenkezőleg: eleve a sajátunk, mintakép, vagy elrettentő példa, önmagunk újrafelismerése...". Arról van szó, hogy a hagyomány mindig a sajátunk, akkor is, ha ezt nem ismerjük el vagy tagadjuk. A hagyományt a hermeneutikai megértés termékenyként ismeri fel. Ezen az alapon az előítéleteket sem ítéli el, mint azt a felvilágosodás tette. Szerinte az előítéletek - a hagyomány formájában - mindig részét képezik gondolkodásunknak, és tagadásuk vagy megszüntetésük helyett tudatosításukra kell törekednünk, éppen azért, hogy tisztázódjon számunkra saját hermeneutikai szituációnk, amelyben megismerésünk, megértésünk végbemegy. "Aki azt hiszi - írja Gadamer -, hogy mentes az előítéletektől, bízva saját eljárásának objektivitásában, és tagadja saját történeti feltételezettségét, az a felette uralkodó, ellenőrizetlen előítéletek hatalmát, hogy úgy mondjam, hátulról fogja tapasztalni. Aki nem akarja észrevenni a felette uralkodó ítéleteket, az félre fogja ismerni azt, ami fényüknél láthatóvá válik."
a hatástörténeti tudat egy másik kulcsfogalom Gadamer hermeneutikájában. A hatástörténet - avagy recepciótörténet - szokásos értelmében egy műalkotás korábbi recepciójának a történetét jelenti. Gadamer azt állítja, hogy a hatástörténet nem áll hatalmunkban, mi nem rendelkezünk felette; a hatástörténet, minden megértendőnek és értelmezendőnek a hátterében, egy teljesen soha meg nem világítható horizontként van jelen. Tehát minden megértéskor akár észrevétlenül is befolyással van ránk a hatástörténet - akár az előbb említett előítéletek - és ennek tudatosítása fontos része a saját hermeneutikai szituáció tisztázásának.
szükség van nyitottságra a hagyomány iránt, és ez az ami a hermeneutikában a hatástörténeti tudatot jellemzi. A hagyomány iránt olyan nyitottsággal kell viselkednünk, mint egy másik személlyel szemben, amikor valóban őt akarjuk megismerni, amikor engedjük, hogy valóban mondjon magáról valamit, és nem a saját elvárásainkat erőltetjük rá. "Ha nincs ez a nyitottság egymás iránt, akkor nincs igazi emberi kapcsolat." Ugyanígy áll a helyzet a hagyománnyal: "Engednem kell, hogy érvényesüljön a hagyomány igénye, s nem csupán abban az értelemben, hogy elismerem a múlt másságát, hanem úgy, hogy valami mondanivalója van a számomra."
Gadamer a továbbiakban bevezeti a hermeneutikai tapasztalat fogalmát, amelyet szembeállít a természettudományok objektív tapasztalat fogalmával. Ő történeti tapasztalatról beszél, amely éppen e történeti jellege miatt nem megismételhető, mint a tudományok tapasztalata. Itt tehát egyfajta élettapasztalatról van szó, amelyet mindannyian szerzünk, és ami a legfontosabb, hogy amit nem lehet megspórolni senkinek. Úgy fogalmaz - Aiszkhülosztól levezetve a fogalmat (szenvedés árán tanulni) -, hogy a voltaképpeni "tapasztalat az emberi végesség tapasztalata". Ez ellentétben áll a tudományos tapasztalat felfogással, melynek lényege, hogy a valaki által már kísérleti úton megszerzett tudást ne kelljen a következő generációnak újra elvégezni.
az emberi végesség tapasztalata azt jelenti, hogy az ember belátja saját határait, a voltaképpeni tapasztalat tehát saját történetiségünk tapasztalata.
a hatástörténeti tudat a hagyományt tapasztalatként engedi érvényesülni, és nyitott marad a benne rejlő igazságigénnyel szemben. Ez azt jelenti, hogy a hatástörténeti tudat úgy működteti bennünk a hagyományt, mint ahogy mindennapi cselekvéseinkben a mindennapi élettapasztalat konstruktív, termékeny módon jelen van.
ugyanakkor ez nem jelenti az új, a dolog iránti közömbösséget, hiszen éppen arról van szó, hogy a hermeneutikai tudat tökéletessége a tapasztalásra való készségben áll. Olyan ez, mint a tapasztalt ember, aki éppen sok tapasztalata miatt nyitott az újabb és újabb tapasztalatokra.
ide kapcsolhatók Heidegger előzetes megértésre vonatkozó gondolatai. Jelezni szeretném, hogy érezni fogjuk, hogy ebben a leírásban nagyon hasonló gondolatok fordulnak elő, mint fent, csak valahogy másként. És ez nagyon pontos modellje annak, ami az egész interpretáció/konstitúció projektünk kapcsán zajlik.
Az emberi megértést a mindenkor egzisztens szituációból fakadó előzetes megértés irányítja, amely kijelöli minden értelmezési kísérlet tematikus keretét és érvényességi körét. Az előstruktúra tehát Heideggernél azt jelenti, hogy a jelenvalólétet sajátlagos értelmezettség jellemzi, mely minden kijelentést megelőz. A kijelentés pedig az értelmezésnek csupán származékos módusza.
v magyarázat: mindennapi létmódunkat alapvetően meghatározzák jártasságaink, amelyek segítségével eligazodunk a világban. A megértés ebben az esetben tehát nem teoretikus megismerési módot jelent, hanem azt a képességet, hogy kiismerjük magunkat a világban. Ez a hétköznapi megértés mindig kifejezetlen marad, mégis valamennyi "dolog" és esemény, mellyel életvilágunkban érintkezünk, az előzetes megértés által már értelmezett, mint erre vagy arra használatos dolog (ez a sokat emlegetett mint-struktúra: minden mint valami jelenik meg számunkra). Ez az ittlétnek a maga világában való tevés-vevési módja.
az értelmezés célja pedig éppen ezen előzetesség struktúra megvilágítása. Az értelmezés valójában csak az előzetes megértést akarja átláthatósághoz segíteni. Ahhoz tehát, hogy egy szöveget helyesen értelmezhessünk, először szükségképpen átláthatóvá kell tennünk saját hermeneutikai szituációnkat; el kell kerülnünk, hogy megvilágítatlan előítéleteink észrevétlenül felülkerekedjenek, s így elfedjék a szöveg sajátszerűségét. "Az értelmezés révén kidolgozott, s ily módon kiemelt előstruktúrát tehát az interpretáció. kezdetekor játékba kell hozni."

Megértés, értelmezés, alkalmazás

A középkori hermeneutika e három elemre bontotta szét a megértés fogalmát, ezeket élesen megkülönböztetve egymástól:

subtilitas intelligendi
subtilitas explicandi
subtilitas applicandi

Gadamer megjegyzi, hogy fontos az, hogy ezeket már akkor sem módszerként fogták fel, hanem valamilyen képességnek gondolták, amely "a szellem különös finomságát" igényli.
Megértés-értelmezés összeolvadása. A romantikus hermeneutika megértés és értelmezés belső összeolvadását valósította meg, mivel úgy gondolta, hogy az értelmezés nem járulékos, külsődleges a megértéshez képest, a megértés elmondása, magyarázása maga is a megértés szerves része. A megértés mindig értelmezés (a megértés során már megvalósul egyfajta formába öntés, megfogalmazás), s így az értelmezés a megértés explicit formája. Ez a belátás aztán azt eredményezi, hogy a nyelv amelyen az értelmezést megfogalmazzuk, ugyancsak nem külsődleges a megértéshez/értelmezéshez képest, a nyelv (vagy mondjuk így a nyelv hagyománya) alapvetően határozza meg megértésünket. Ezért mondja sokszor idézett mondatában Gadamer, hogy "a megérthető lét nyelv".
Applikáció bekapcsolása. Gadamer a megértés/értelmezés struktúrába beilleszti az applikációt is, mivel szerinte "a megértésben a megértendő szöveget valamiképpen mindig alkalmazzák az interpretáló jelenlegi helyzetére." Úgy gondolja, hogy az alkalmazás ugyanolyan integráns alkotórésze a hermeneutikai folyamatnak, mint a megértés és az értelmezés.
Az alkalmazás bevonása a megértésbe a történeti dimenzió megjelenítését eredményezi a folyamatban. Gadamer szerint a szellemtudományi megértés (is) lényege szerint történeti, vagyis csak akkor értjük meg a szöveget, ha minden alkalommal, minden új történeti-hermeneutikai situációban másképp értjük. Ez viszont azt követeli meg az interpretálótól, hogy tudatosan áthidalja az időbeli távolságot, amely az értelmezendő szövegtől elválasztja, legyőzze a szöveg értelmének elidegenedését.
Ez felvetheti az interpretálandó tárgy objektivitásától az interpretáló szubjektivitására történő váltást. Gadamer azonban ezt mindenképpen ki akarja kerülni, ugyanis szerinte nincs szó a szöveg fölötti uralkodásról, a hermeneutikai megértés nem elsajátít, nem birtokbavesz, hanem alárendeli magát a szöveg igényeinek. Megértés közben hagyni kell, hogy - Heidegger szavaival élve - a dolog igazsága megnyilvánuljon a számunkra.
A hermeneutikai kör fogalma. Ha maga a megértés előzetes tapasztalataimon, előzetes megértésemen alapszik, akkor elképzelhetetlen, hogy az, amit megértek ne vonatkozna rám. Egy következő megértés-aktus során pedig már előzetes megértésem, tapasztalatom részét képezheti ez a megértés/értelmezés. És ez a hermeneutikai megértés körszerűsége, vagy körstruktúrája, amit Heidegger valójában spirálszerűen ír le, azért hogy még véletlenül se merülhessen fel a circus vitiosus gondolata vele kapcsolatban, amelyet inkább folyamatos építkezésként kell felfognunk.

Végül annyit tennék hozzá, hogy a beszélgetés során szóba került a másként mondás mindig mást mondást jelent probléma is. Jelen fogalmak esetében is a két konceptuális keret másként mondása alapvető "tartalmi" különbségeket hordoz. A konstitúció körüli gondolkodásmód egy ontológiailag új létezőt feltételez a szignifikáció révén létrejövő valamiben. Ha interpretációról beszélünk, akkor viszont arról van szó, hogy egy már meglévő jelentést keresünk, és semmiképpen sem hozunk létre valami ontológiailag újat.