John R. Searle: Elme, nyelv és társadalom. A való világ filozófiája

Az adott kommunikáció-elmélet (elmélet-töredék) szokásos megnevezése
Nyelvfilozófiai mű. Tovább fejleszti Austin beszéd-aktus elméletének két lényeges dimenzióját: a szándékok és konvenciók kérdését. A beszédaktusokat és azok végrehajtására való mondatokat konvencionális eszközöknek tekinti, amelyekkel szándékokat lehet kifejezni és megvalósítani. (Ez már Austinnál is megvolt, tanítványa azonban részleteiben dolgozta ki.) Elméletének alaptéziséhez (háttér) használja Bourdieu és Goffmann elméleteit. Amit Searle háttérnek nevez, sokban hasonlít ahhoz, amit Bourdieu-i habitusként ismerünk, továbbá azt állítja, hogy a háttérben lévő dolgok közt van a viselkedéskészlet, a szerepek (Goffmann).

Az elmélet érvényességi területe
Filozófia, nyelvészet, társadalomelmélet.

Az elméletben érvényesülő kommunikáció-fogalom típusa
Társadalmi kommunikáció.

Az elmélet leíró vagy magyarázó?
Leíró, mert új módon osztályozza (nem magyarázza) a beszédaktusokat. Searle-t az illokúciós aktusok (a végrehajtott tett, pl. állítás, kérdezés, tagadás - a lokúciós aktust használjuk valamire) foglalkoztatták, és kétségbe vonta a perlokúciós (a hallgatóra gyakorolt hatás, pl. meggyőzés, megszégyenítés) aktusok létezését, illetve nem érdekelték a lokúciós aktusok (maga a megnyilatkozás). Leíró, mert új módon fogalmazza meg a létezést, szembeszállva az addigi gondolkodókkal, pl. Descartes, irányzatokkal, pl. fenomenológia.

A koncipiálásba bevont funkciók
Feltételezi a pragmatika és a mentális állapotok jelentőségét. A pragmatika (Morris) első megjelenési formája a beszédaktus-elmélet (Austin), ami - furcsa mód - közelebb áll a behaviorizmushoz, mint a kognitív tudományokhoz, mert kapcsolatot feltételez a beszédaktus-elmélet és a mentális állapotok közt (a szándékok) és az őket konvencionálisan megjelenítő mondatok (beszédaktusok) között. A mentális állapotok és a nyelv közötti kapcsolatról alkotott koncepció fogalmazódik meg Searle elvében, a kifejezhetőség alapelvében, amely szerint, bármilyen gondolatot, szándékot kifejezhet explicit módon egy mondat, másként: nincs olyan mentális állapot (gondolat, szándék, vágy), amelyet ne lehetne explicit módon lefordítani. Ez a beszédaktus lényege, mert mindent, amit gondolni lehet, mondani is lehet: azaz a beszélő által végrehajtani kívánt minden lehetséges beszédaktusra van olyan lehetséges mondat, vagy mondathalmaz, amelynek szó szerinti kimondása megfelelő feltételek között, annak a beszédaktusnak a végrehajtásával egyenlő.

A koncipiálásba bevont szerkezet(ek), illetőleg szerkezeti egységek
1.) Konstatív és performatív
Két mondatot állít szembe Searle, az egyik objektív kijelentés, konstatív mondat. Tehát el tudom róla dönteni, hogy igaz vagy hamis. Rembrandt 1632-ben Amszterdamban élt. A másik szubjektív mondat, egy ítélet, egy performatív kifejezés, tehát nem tudom eldönteni róla, hogy igaz vagy hamis. Rembrandt jobb festő mint Rubens.
2.) Objektivitás és szubjektivitás
Az objektivitás/szubjektivitás felosztás nem csak nyelvi szinten adódik hozzá a világ dolgaihoz. Vagyis nem lehet azt mondani, hogy vannak a világnak egyforma módon, egyforma ontológiával létező dolgai, s mi döntjük el, hogy arról szubjektíven vagy objektíven ítélkezünk. Hanem azzal, hogy eltérő ontológiájú dolgok alkotják a világot, ezzel eleve lesz egy olyan halmaza a jelenségeknek, amelyekről nem tehetünk konstatív állításokat, mert eleve performatív állítással hívtuk életre.
3.) Hogyan működik az elme?
Az intencionalitás - az egyénnél - az elme azon sajátossága, amely révén a mentális állapotok a világ tényállásaira irányulnak, azokról szólnak, rájuk utalnak vagy irányulnak. De nem minden tudatállapot lesz intencionális az emberi elmében.
4.) Kollektív intencionalitás
Az emberi elme intencionalitásával szemben a kollektív intencionalitás önálló minőség, nem bontható szét több én-intencionalitásra, mert nem azokból áll össze. Ez teszi azonban lehetővé, hogy megosszuk egymással vélekedéseinket, elképzeléseinket. A kollektív intencionalitás lényege, hogy bizonyos jelenségek speciális státust kapnak, ami a funkciójukban fejeződik ki. A funkció fenntartásához elengedhetetlen, hogy azt a társadalomban kollektíven elfogadják.
5.) Nyers és institucionális esetek
A nyers esetek, a nyers tények, amelyek függetlenek a megfigyelőtől, logikai prioritásban vannak az institucionális esetekhez képest.
Az institucionális esetek általában - de nem minden esetben - performatív megnyilatkozásokból születnek. Vagyis létrejöttükben kiemelkedő szerepe van a nyelvnek. Mindig kultúrában teremtődnek, egy bizonyos kultúrában, s ott működnek. Nézzük például az eljegyzést: Európában a fiú családi körben gyűrűt húz a lány ujjára, míg a törzsi társadalomban a fiú bemegy a lány családjának sátrába, a lány apjától megkérdezi, elmehet-e kettesben sétálni a lánnyal. Az institucionális eseteket az emberek mindig azért hozzák létre, hogy valamilyen funkciót vigyenek bele. Vagyis funkciót rendelünk a jelenséghez, ráadásul olyan funkciót, amely nincs benne eleve a jelenségben, vagyis fizikai, kémiai úton nem lehet megmutatni belőle ezt a funkciót.
6.) Háttér
Searle elméletében felhasználja még a háttér fogalmát, azt a hátteret, amelyben a kollektív intencionalitás kibontakozhat. Úgy véli, hogy amit ő háttérnek nevez, az nagyban hasonlít arra, amit Pierre Bourdieu habitusnak nevez. Ebben a háttérben a következő dolgok húzódnak meg: helyet ad a nyelvi interpretációnak; helyet ad a perceptuális interpretációnak; tudatosságot ad; narratív illetve drámai funkciót tud adni; innen merítjük a motivációinkat; viselkedéskészletet, szerepeket (Goffmann) is innen kapunk, amelyek jellemzően sohasem ön-interpretáltak és megerőltetőek, és sokszor csak azt tudjuk, hogy az adott helyzetben hogyan kell élni, de nem vonjuk le belőle tudatosan a szerepet.
7.) Való világ
Searle még az is kifejti, a háttér tárgyalásakor, mint elméletének alaptézisét, hogy van egy tőlünk függetlenül létező való világ, amelyhez hozzáférésünk van, a valódi kapcsolatot pedig a kauzalitás jelenti a világ dolgai között. Ezekről a fenomenológia mást állít. Előbbit, a való világot megragadhatatlannak tartja, utóbbit, a kauzalitást úgy értelmezi, hogy az értelemtételezés folyamata teremt kapcsolatot a világ dolgai között.
8.) Beszédaktusok
A nyelv alapegysége a Searle által bemutatott értelmezésben a beszédaktus. Elmélete szerint bármely beszédaktust át lehet úgy alakítani, hogy az egy illokúciós jelzésből (pl. tanácsolom, megparancsolom) valamint egy propozicionális részből álljon. A Megparancsolom, hogy csukd be az ablakot! mondatban a becsukni az ablakot a propozicionális rész (Austin lokúciós aktusa), amelynek nincs illokúciós ereje, és a beszélő különböző helyzetekben használhatja. A becsukni az ablakot még nem megnyilatkozás, csak a használat során válik azzá. Azzal, hogy a pragmatika a nyelv illokúciós, illetve cselekvésjellegéről beszél, egyúttal a kontextualitás jelentőségére is rámutat, hiszen minden beszéd valamilyen kontextusban zajlik. Az illokúciós aktus, a beszédcselekvés társadalmi környezetben megy végbe, konvenciók szabályozzák, és meghatározott módon intézményesítve van. Ezért mondja Searle, hogy "a pragmatika a beszédcselekvés elemzése során egy bizonyos társadalom intézményesített tényeit vizsgálja". A beszédaktusok csoportosítása Searle szerint:

Asszertívumok - állítások: a beszélő valaminek a fennállása mellett nyilatkozik.
Directívumok: a beszélőnek az a törekvése, hogy a hallgató megtegyen valamit.
Commisivumok: a beszélő elkötelezi magát valamely jövőbeli aktusra.
Expressivumok: a propozíciós tartalomra vonatkozó pszichológiai állapot fejeződik ki benne.
Declarativumok: azt garantáljuk, hogy a propozíciós tartalom megfelel a világnak.

A koncipiálásba bevont színterek
A címe fejezi ki legjobban, mert ezek a következők: elme, nyelv és társadalom.

A koncipiálásba bevont dinamikák
Beszédaktus: mindent, amit gondolni lehet, mondani is lehet: azaz a beszélő által végrehajtani kívánt minden lehetséges beszédaktusra van olyan lehetséges mondat, amelynek szó szerinti kimondása megfelelő feltételek között, annak a beszédaktusnak a végrehajtásával egyenlő. Ez a kifejezhetőség alapelve.

Az elmélet kapcsolata más elméleti konstrukciókkal
Searle elméletének alapja Morris pragmatikája. Searle elméletében tovább fejleszti Austin beszédaktus-elméletét. De összefügg Denett intencionaliás-filozófiájával, kapcsolódási pont mutatkozik Goffmann szerepek szabályozta viselkedés-elméletével és hasonlóságok mutatkoznak hátterében Bourdieu habitusával is.
A beszédaktus-elmélet következő továbbfejlesztője Grice, aki abban tért el elődeitől, hogy a) a kommunikációt a befogadó felől vizsgálja, nem pedig a beszélő szempontjából; b) nagyobb jelentőséget tulajdonít a következtetési jelenségnek (elgondolásának alapjai, hogy mentális állapotainkkal rendelkezni vagyunk képesek, illetve az, hogy mentális állapotot vagyunk képesek tulajdonítani másoknak).

Az elmélet-alkotás célja
Arra keresi a választ, hogy hogyan tudunk mentális dolgokból olyan jelenségeket előállítani, amelyeket később a való világ részeként objektívként értelmezünk. Tehát az a célja, hogy megfogalmazza a társas létezés ontológiai elméletét. Searle szerint egyfelől van elménk, amelynek szándékait a nyelv kihangosítva közli, másfelől pedig van egy szándékainktól független valóság. Descartes óta legtöbben úgy gondolják, hogy a mentális világ független a fizikai világtól. Csakhogy a mentálisnak és a fizikainak, a tudatnak és a testnek ez a fajta szétválasztása megoldhatatlanná teszi a kettő összekapcsolását. Ettől a dilemmától Searle szerint úgy tudunk megszabadulni, hogyha belátjuk, hogy a tudat maga is biológiai jelenség, vagyis, hogy szándékaink eredete, s ezek célja egyformán természetes anyagból valók. A szubjektív tudat tehát nem különbözik annyira a fizikai valóságtól, hogy ezt - mint totális objektivitást - föl se tudná fogni; a társadalmi valósággal viszont annyira nem azonos, hogy ennek objektív léte kérdéses lehessen. Egy világban élünk, ahol a hegyek, az égitestek és a gravitáció éppoly valóságos, mint a pénz, az alkotmányos rendszer és a házasság, még akkor is, ha az előbbiek nélkülünk (függetlenül tőlünk) vannak, az utóbbiak nem.

Az elmélet eredeti alkalmazási terepe
Nyelvészet, filozófia.

Az elmélet háttérdiszciplinái
Filozófia (logikai pozitivizmus, ontológia), nyelvészet (szemiotika > pragmatika), társadalomelmélet, pszichológia (a modern nézőpontok közül: biológiai nézőpont).

Néhány fontosabb bibliográfiai tétel

Searle: Elme, nyelv és társadalom (Budapest, Vince Kiadó, 2000.)

Austin: Tetten ért szavak (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.)

Mead: A pszichikum, az én és a társadalom (Budapest, Gondolat Kiadó, 1973.)

Grice: A társalgás logikája (In: Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Szerk.: Pléh-Síklaki-Terestyéni. Budapest, Osiris, 1997.)

Az összefoglalót készítette: Sebestyén Eszter
Dátum: 2005. január 15